"Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. (...) Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben így nyilatkozhatom meg igazán.” (Részlet a liberális szabadkőműves író, Kosztolányi Dezső: Ábécé a nyelvről és lélekről című írásából.)
A nemzethez való kötődés a legerősebb kapocs az ember életében. Aki magyarnak született, az többnyire élete végéig ennek a sajátos nyelvnek, kultúrának, gondolkodásmódnak a hatása alatt él. Tudatosan vagy anélkül, de benne van minden cselekedetében. Amikor valaki elhagyja azt, akkor egész lényét kell megtagadnia. Hogyan vált a Kárpát-medence magyarrá?
A Kárpát-medencét meghódító, többféle etnikumú magyar törzsszövetség kisebb létszámú volt az akkor már itt élt, különféle eredetű népcsoportok összlétszámánál, a megszerveződött magyar állam mégis képes volt uralni és beolvasztani őket. Ennek egyik oka annak a keleti "nomád" államszervezésnek a gyakorlata, amely elfogadta a nyelvi és vallási sokféleséget, és 1874-ig etnikai autonómiát is biztosítottak a nagyobb betelepülő népcsoportoknak, a szászoknak, jász-kunoknak, a szerb határőrvidéknek. Az együtt élő népek kultúráinak ötvözeteként évszázadok alatt jött létre a magyar nép sajátos kultúrája, amelynek egyedisége különleges érték.
A másik tényező a sokszínű államalkotó közösséget összetartó államszervező erő, a nemesség volt. Bármilyen származású volt is valaki, a magyar királynak (államnak) tett szolgálatáért magyar nemessé lehetett. Egy idő után érdekei nyilvánvalóan azonossá váltak a többi magyar nemesével, és ezt érzelmi azonosulás, a haza iránti szeretet is követte. Éppen a magyar szabadságharc adja a legtöbb példát arra, hogy magyarul nem is beszélő hazafiak vállalták akár a halált is a sajátjuknak érzett hazáért. Ritkán említjük, mert nem illik a hivatalos közszellembe, hogy a hazai zsidóság a szabadságharc támogatója volt, ezért annak bukása után komoly szankciók is érték. Példájuk bizonyítja, hogy a magyarságot nem az azonos származás, hanem a közös haza, a közös érdek és kultúra teremtette meg. Az is nyilvánvaló, hogy egyszerre többfajta kötődés is lehetséges, még etnikai tekintetben is.
Nemesnek lenni évszázadokon át egy megkövetelt erkölcsi magatartást is jelentett, a méltatlant kiközösítették. Így egy széles körben hosszú ideig szilárd erkölcsi rend is működhetett, és mindig kinevelődtek a korszak megfelelő vezetői is.
A nemzetté válásban különösen fontos szerepe volt a társadalom egészét átfogó és lelki vezetését megszervező katolikus egyháznak, a nemzet nyelvi és kulturális megújulásában pedig a reformált egyházak demokráciájának.
Ezt a nemzetet összetartó szerepet Nyugaton a polgárság vette át, de Kelet-Európában gyenge volt a létrejött polgári réteg, ezért a nemzeti és a polgári érdekek és értékek gyakran szembe kerültek egymással. A polgári átalakulás eszmerendszere származástól függetlenül magához vonzotta a felemelkedésre vágyókat. Az 1830-as években megerősödött nemzeti-liberális mozgalom szorgalmazta a magyar nyelvhasználat elterjesztését. Mégsem a kényszer vagy a jutalom, hanem a polgári átalakulásban való részvétel igénye tette érdekeltté a különféle zártabb etnikai és vallási közösségeket abban, hogy elsajátítsák a felemelkedéshez szükséges magyar nyelvet, kultúrát és a nemzeti célokat is. A helyi papság és a tanítóság is a haladást ösztönözte, a gyermekkorban szerzett élmények a lelkeket formálták át.
Néhány évtized alatt az Osztrák-Magyar Monarchia keretein belül a Magyar Királyság az akkori Európa egyik leggyorsabban fejlődő területévé vált, vonzotta a bevándorlókat, akik többsége egy-két generáció alatt beilleszkedett a magyar társadalomba. Voltak azonban olyan kisebb csoportok, amelyek valamilyen oknál fogva (például zárt vallási vagy etnikai közösség, a beilleszkedést lehetetlenné tevő civilizációs és kulturális beállítottság) zárvánnyá válva éltek a társadalom peremén. A XIX. század végén a jogegyenlőségért, a szociális biztonságért a liberális és a szociáldemokrata mozgalmak által indított politikai küzdelmek eredménnyel jártak. A fokozatosan kiterjesztett szavazati jog, a nők, a különféle kisebbségek és a zsidóság jogi egyenjogúsítása, a szociális gondoskodás első lépései megerősítették a nemzet érdekközösségét.
A kialakult relatív szabadságnak is köszönhető, hogy a nemzetrészeket az I. világháború után leválasztó trianoni szerződés 100 év alatt sem tudta jelentősen meggyengíteni a magyar identitást, sőt az erőszakos elnyomás megerősítette a mélyben élő érzéseket.
Most új helyzet van, hiszen a XXI. századi európai polgár olyan világban él, amelyben többféle identitás, közösséghez tartozás (nemzeti, világnézeti, vallási, egyéb) közül választhat. Hogy mikor melyiket milyen intenzitással éli meg, az az egyéntől és a történelem alakulásától függ.
Sokan igaztalanul a magyarságtudat elvesztésével vádolják a fiatal nemzedéket, pedig ők csak természetesnek veszik, hogy magyarként élhetnek. Az újdonság az, hogy megjelent az európai kötődés, összetartozás tudata is. Sokan félnek ettől és a "népek kohójává" lett Amerikával példálóznak, de ez téves történelmi párhuzam. Ott gyökértelen, nemzetüket elhagyó tömegekből formálódott új nemzet, itt ezeréves népek élnek, amelyek beláthatatlan ideig létezni fognak, legfeljebb egyre erősebbé válik az európai identitásuk is. Ha a magyar nemzet felemelkedik, akkor szülöttei és a betelepülők is vállalják a magyar sors új kihívásait.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
