Vízhiány és elszigetelődés - Lőrinczy Judit íróval a Tisza kiszáradásáról és a változások előjeleiről

2052 nyarán járunk az aszály sújtotta, halálos szárazviharok ostromolta magyar Alföldön, ahol a már rég kiszáradt Tisza medrét csak tájékozódásra használják a szinte városállamokká szigetelődő települések lakói. A sivatagos táj a betyárok uralma alatt áll. Az orosz–kínai kiberháború, a szabad költözési jog elvétele, a vízfejadagok szigorú bevezetése utáni időkben járunk Lőrinczy Judit regényében, ahol egy kettős gyilkosság ügyében folyik nyomozás – miközben a klímaváltozás következményeként ősi létformák szabadulnak el a Földön, köztük a sírjából feltámadó Attila hun király. Az utolsó tanú szerzőjével beszélgetve a klímaszorongásról és társadalmi szegregációról éppúgy szót ejtettünk, mint az alföldi emberek lelkületéről vagy a betyárromantikáról.

Bár a regényében épp 30 évvel előrébb járunk a jelenünkhöz képest, sokszor úgy tűnik, mintha csak a napi híreket olvasnánk klímaváltozásról, víz-, energia- és élelmiszerhiányról, jogi szigorításokkal szabályzott mindennapi életről, magyar társadalmi átalakulásokról, természeti katasztrófákról. Mennyire megbízható jós, és mennyire látja előre a jövőt?

A Galaktika magazinban közölt egyik novellámban már hónapokkal a tervezet bejelentése előtt megjósoltam a déli határon felhúzott kerítést… Ez az írás és egy másik korábbi novellám, amelyben a kiszáradt Tisza medrében keresik Attila sírját, szolgált kiindulópontjául Az utolsó tanú című regényemnek. Azt hiszem, nem kell túl nagy jóstehetség ahhoz, hogy a jelenlegi folyamatok következményeként bepillantást nyerjünk a jövőbe. Elég, ha nyitott szemmel járunk, és a híreket olvassuk. Ám egy nagyvárosban élő ember valószínűleg még nem érzékelte közvetlenül azoknak az erdő- és bozóttüzeknek, az aszálynak a hatásait, amik az Alföldön már sok évvel ezelőtt is problémát jelentettek, még ha nem is ilyen súlyosakat, mint manapság – egészen addig, míg azok meg nem jelennek a kenyér vagy más termékek árában. Akkor ébredhet rá, hogy a természeti változások miatt már nem tudunk annyit megtermelni, mint amire korábban berendezkedtünk. Ez a felfedezés aztán, különösen a fiatalokban, klímaszorongást szül, amit érdemes komolyan venni, hiszen az oka nem hit kérdése, hanem tudományos tényekre alapozott jelenség, kézzel fogható bizonyítékokkal. Nemrég hazalátogattam szülővárosomba, Szolnokra, és azt tapasztaltam, hogy a Tiszát átszelő híd pilléreihez le lehet sétálni, meg lehet fogni a köveit – azokat, amiket korábban több méter víz borított. Lassan száraz lábbal is át lehet kelni a Tiszán.

Éppúgy, ahogy a regényében. Milyen más jelei vannak ezen „klímakatasztrofális” változásoknak az Alföldön?

A vízhiány a legfőbb. Ám aki nem gazdálkodik, nincs kertje a családi háznál, amit rendszeresen locsolnia kell, akinek a településén még nem léptek életbe vízkorlátozások, az nem szembesült annyira a klímaváltozás következményeivel. A regényben a hatóságok a levegő páratartalmának vizsgálatával és ellenőrzésével azonosítják, ki mennyi vizet használt öntözésre, és aki túllépi a megadott kvótát, szigorú büntetésben részesül. Magyarországon a valóságban ilyen még nincs – Ausztráliában ellenben ez már létező dolog. Szerintem nemsokára idehaza is szigorodni fognak e téren a szabályozások. Ugyanakkor vízlopásokról már ma is beszámol a sajtó nálunk is, az pedig, hogy valaki illegálisan kutat ás a földjén, nem új keletű jelenség. Az viszont igen, hogy ezek a kutak nemigen használhatók, mert a talajvíz szintje jelenleg a korábbiak fele. De elég kimenni a folyópartokra, hogy lássuk a felszínre kerülő homokpadokat, vagy kisétálni az erdőkbe, hogy észrevegyük a kókadt, halódó fákat, amelyeknek elsárgulnak és lehullanak a levelei, mint ősszel – mivel a fa gyökérzete sem tud elég vizet felszívni… A jelek itt vannak a szemünk előtt.

Mit tehetünk egyénileg a klímakatasztrófa fokozódásának elkerülése érdekében?

A szelektív hulladékgyűjtés infrastruktúrája már kiépült, elterjedt a szemlélet, a 87 éves nagyanyám is így gyűjti a szemetet. Ehhez hasonlóan a csapadékvizet is sokan elkezdték felfogni, a légkondicionáló berendezések vizét visszaforgatják az öntözéshez. De a mosogatáskor keletkező „felesleges” vizet is érdemes akár flakonokba összegyűjteni, hiszen rengeteg vizet pazarlunk el a lefolyóba engedve, pedig az locsoláskor újrahasznosulhatna. Éppígy a villamos energiával is spórolhatunk, ha kikapcsoljuk a nem használt berendezéseinket, ha nem égetjük egyfolytában a villanyt…

Erre a rezsicsökkentés-csökkentés kvótája miatt különösen odafigyelünk majd, azt hiszem.

Ennyi pozitív hozadéka bizonyosan lesz, mert valójában nagyon pazarló életmódot folytatunk. Az elkövetkező években, hozzá kell majd szoknunk, hogy a most könnyen elérhető energia és árukínálat nem lesz olcsó vagy beszerezhető. Meg kell válogatnunk, mi az, amire ténylegesen szükségünk van, és mi az, ami nélkül élni tudunk.

A regényének mottójaként Temesi Ferenc Por című szótárregényéből idéz az alföldi emberek lelkivilágát bemutatva – ők azok, akik, mivel nincs hova menekülni a síkon, szembefordulnak a végzetükkel. Ön hogyan látja, miben különbözik ez az „emberfajta” a Magyarország egyéb tájain élőktől?

Mások, az biztos. Tizenöt éve élek Pécsett, és itt a Dunántúlon nagyon más a miliő, a települések sokkal közelebb vannak egymáshoz, míg az Alföldön inkább afféle önálló szigetekként léteznek. Ennek függvényében az ott élők is zártabb közösséget alkotnak.

Szeged azért mégis kimagaslik, az alföldi portenger szigeteinek fővárosaként, nem?

Persze, és az ottaniak nagyon büszkék a szegediségükre – mint Pécsett, ha valaki őslakos, azaz „tüke” –, számon tartják, kinek a családja mióta lakik a városban, ki a „gyüttment”, ki a „gyüttmaradt”. Ráadásul az autentikus ö-ző nyelvhasználat is sajátos megkülönböztető jelleggel bír.

Visszatérve az alföldiek mentalitására, tettenérhető az a gondolkodás, miszerint csakis magukra számíthatnak. Főleg a tanyavilágra jellemző ez, ahol az egyes házak öt-hat kilométernyire esnek egymástól, nincs szomszédság, nincs városi zaj – a kutyákon kívül társaság sem. Egy ismerősöm mesélte, hogy képtelen volt elaludni, mikor kint töltött egy éjszakát egy tanyán, akkora volt a csend; és az érzés, hogy közel-távol nincs senki, teljesen aláásta a biztonságérzetét.

Ez a regényben is megmutatkozó, akár falakkal is megerősített szigetszerűség a társadalmon belüli további (világnézeti, vagyoni, hatalmi stb.) szegmentálódást is magával vonhat?

Ez a folyamat szerintem csak erősödni fog, és egyre kevésbé lesz átjárható a társadalmi rétegek képviselői számára. A kasztosodás főként az elszegényedésből következik majd. Ahogy ma, úgy a jövőben egyre inkább fontossá, meghatározóvá válik, ki mennyire tanult, milyen a vagyoni helyzete, s ennek függvényében is választ majd magának párt, barátokat, közösséget. Vagy ahogy az én környezetemben is meghatározó sokak számára: vallásilag ki hova tartozik. Mert ugyan azt hinnénk, a magyarok egyáltalán nem vallásosak, bizonyos élethelyzetekben mégis azokká válnak: nem mindegy, hogy református vagy katolikus esküvőt tartanak a fiatalok.

Még mindig a hiedelemvilágnál maradva: a hunok egykori táborhelyéről, Attila haláláról és sírbatételének legendáiról mikor hallott először Tisza mentiként?

Természetesen már gyerekkoromban. És elgondolkodtatott, hogy amikor szabályozták a Tiszát, létrehozva a rengeteg holtágat, vajon nem ezek egyikének medrében lapul a koporsója? Megszállott kutatói vannak a kérdéskörnek, akik évtizedek munkájával próbálják fellelni a sírt, míg olyan teóriák is akadnak, amelyek az Alföldön kívül keresik a hun király nyughelyét. Mindemellett rám a legenda irodalmi feldolgozása hatott, Gárdonyi Láthatatlan ember című regénye nagyon megfogott.

És a betyárságnak milyen kultusza, romantikája él még az Alföldön? Engem különösen meglepett az az írói empátia, amivel – ügyész létére – megjeleníti őket.

– A Temesi-regény egyik részlete is egyfajta magyar Robin Hoodként utal a betyár figurájára, miközben jól tudjuk, hogy a kőkemény kétkezi munkájukból élő szegény emberek jószágait is elhajtották. Kétségtelenül tapad hozzájuk nem kevés romantikus máz, ami könnyen lejönne, ha az emberek elolvasnák például a Rózsa Sándor tárgyalásán ismertetett bűnlajstromot. Ugyanakkor a felettes hatóságok túltolt szigorúságával, a pandúrok túlkapásai miatt hajlamosak vagyunk a szabadság megtestesítőiként is gondolni rájuk.

Ha már a hatóságok és a pandúrok: a regénybeli bűnesetek és a nyomozás, a rendőri szervek, az ügyészek jelenléte mind a civil foglalkozása felé mutatnak. Azonosíthatóak a való életből a szereplők mintái?

Ügyészként és íróként is szükségszerűen az emberi cselekvések mozgatórugói érdekelnek – akár a sértett, akár az elkövető oldaláról. Sok figurában én magam is benne vagyok, de egyetlen szereplőt sem mintáztam konkrét személyről.

A regényben, ha csak a háttérben is, de ott az államhatalom, a politika világa. Politizálhat egy civilben ügyész író?

A regényben valóban nincs politizálás. Magánemberként sem politizálok, ügyészként pedig nem is tehetem. Humanistának tartom magam, s ebből következnek az értékeim: első az ember, akinek olyan szabadságjogai vannak, amiket nem szabad elvitatni, s amikért egyénként és közösségként is sokat tettek az elődeink. Ennek megőrzése a mi és az utánunk következők kötelessége. Az emberi értékeket kell szem előtt tartani, és ennek fényében cselekedni. Ez az én felfogásomban nem politika. A regény világa disztópikus, féldiktatórikus, a klímaváltozás és a társadalmi berendezkedés is adott – az olvasó már ezzel a kész, a mostanihoz képest drasztikusan megváltozott világgal találkozik.

Ebben a disztópikus regényben aztán egy idő múltán kiszabadul a szellem a palackból. Pontosabban elszaporodnak a fantasy műfaj elemei: emberi külsejű másfélék, angyalok, régmúlt világ kísérteteinek összecsapásaira kerül sor. Mindez érdekesen ötvözve a bűnügyi elbeszélés, a western-eastern zsánerével. Ez a hibridzáció az egyik jellegzetessége a műveinek.

Valaki fantasynek, valaki sci-finek olvassa őket. Mások épp ezek miatt nem veszik kézbe a könyveimet. A sztálingrádi csatát feldolgozó első regényemet volt, aki mágikus-realistaként, volt, aki történelmi műként értékelte. De a fantasy inkább fűszerként, plusz csavarként van jelen a regényeimben, nem központi elemként.

Az, hogy bármikor előkaphat egy mágikus tárgyat nyilván szabadságot is adhat az írónak, de a deus ex machinák akár kontraproduktívak is lehetnek. Mennyire kell önkorlátozóan eljárnia írás közben?

Ha valóban élnék és visszaélnék a deus ex machinával, akkor elveszteném az olvasók bizalmát, mert a regény világa, az újra és újra megváltozott játékszabályok miatt hiteltelenné válna. A fantasy szerzőknek minden alkalommal meg kell győzniük az olvasókat, hogy valóságosnak fogadják el a lehetetlent.

+1 KÉRDÉS

Mivel fest is, felmerül a kérdés: miért nem a maga készítette festmény illusztrálja a könyvét?

Külön kezelem a két művészeti ágat, nem készítek rajzokat, festményeket a regényeimhez. Másfelől pedig a könyvborító-rajzolás egy külön szakma, és ma már számítógéppel történik, én pedig a festészetben a manuális technikát részesítem előnyben. Régebben olaj- és akrilfestményeket, mostanában főleg akvarelleket festek.