- Zajácz D. Zoltán: Dermesztő Balaton (regényrészlet)

                          Budapest, 1982. január 4.

Bogdán István utálta a hétfőket, az év első hétfőjét meg különösen. Igaz, hogy ezúttal a szombat és a vasárnap sem nagyon különbözött a hétfőtől, mivel szinte egyfolytában bent volt a kapitányságon. Csak néhány órát aludt, azt is egy kanapén Fogarasi őrnagy irodájában. Ennyi időre nem lett volna érdemes hazamenni, meg hát egyébként sem várta otthon senki.

Az is bosszantotta, hogy a Balatonba fagyott lány ügyében egyáltalán nem jutottak előbbre. Minden bejelentés zsákutcának bizonyult.

Az egyetlen halvány reménysugár a Balaton­ederics környéki gépkocsik átvizsgálása volt, ám eddig egyetlen csomagtartóban sem találtak szőke hajszálat vagy vérnyomokat. A nyomozók azzal is számoltak, hogy valamelyik téliesített nyaralóban is találkozhatott a lány a gyilkosával, ezért sorra megkeresték a zömében budapesti tulajdonosokat. Kikérdezték azokat, akiket elértek, és az autóikat is átvizsgálták. De kis túlzással még mindig ott tartottak, ahol a holttest megtalálásakor.

Bogdán főhadnagy szilveszterkor is szolgálatban volt, de legalább az új esztendő első estéje jól telt: Laura és Máté meghívták magukhoz vacsorára. Mindenféléről beszélgettek, többek között Emeséről is, ami kissé kellemetlenül érintette.

Hamar témát is váltott, és hirtelen aligha talált volna jobbat, mint a jégbe fagyott lány esete. Máté arra biztatta, hogy a drogos vonalat kövessék, bár hozzátette, hogy igazából annak is csak akkor volna értelme, ha tudnák, ki az áldozat.

Hétfő reggel már rég az íróasztalánál ült, amikor a kollégák egymás után szállingózni kezdtek az osztályra. Hozzájuk képest végképp gyűröttnek és nyomorultnak érezte magát.

– Mit keresel még itt, Pista? – kérdezte Fogarasi. – Menj haza, és pihend ki magad! Ma már nem kell visszajönnöd, legfeljebb, ha valami rendkívüli dolog történik. Akkor majd értesítünk.

Kelletlenül indult hazafelé a mínusz kétfokos hidegben. Otthon beállt a zuhany alá, majd lefeküdt, és aludt néhány órát, de dél körül már a konyhában ült, hideg fasírtot evett kenyérrel és vegyes savanyúsággal, és arra várt, hogy megcsörrenjen a telefon.

Szerencsés volt, mert mint kiemelt életvédelmis nyomozó, a munkája miatt soron kívül kapott vonalat és készüléket. Voltak olyan budapestiek, akiknek, miután megigényelték, még évekig várniuk kellett rá.

Nekiállt mosogatni, majd felvette az éjjeliszekrényről a Sjöwall–Wahlöö-szerzőpáros krimijét, Az elveszett tűzoltóautót, és folytatta ott, ahol abbahagyta. De ez sem kötötte le, folyton elkalandoztak a gondolatai a balatoni gyilkosság felé.

Fél három körül már éppen arra gondolt, hogy fogja a kabátját, és bármennyire nem tetszik a főnökének, bemegy a kapitányságra. Már az ajtóban állt, amikor a szobában megcsörrent a telefon.

– Az Aeroflot irodájából? Bent vannak a kapitányságon? Fogok egy taxit a körúton. Tizenöt perc, és ott vagyok. Addig vegyétek fel a jegyzőkönyvet! Ne engedjétek el őket, mindenképpen beszélni akarok velük!

Komótosan rendezgette el az asztalon a papírokat és a tollakat, hogy ezzel is időt nyerjen, és jobban szemügyre vehesse a vele szemközt ülőket.

A sovány, beesett arcú férfi a negyvenes évei vége felé járhatott. Elegáns, sötétkék zakója hibátlan szabású volt, nyakkendőjén aranyszínű Aeroflot-kitűzőt viselt.

Andrej Korobov néven mutatkozott be. Határozott, ellentmondást nem tűrő ember benyomását keltette. A modora kellemes volt, ugyanakkor hűvös és tartózkodó.

A nő sokkal fiatalabb volt, még innen le­hetett a harmincon. A főhadnagy belepil­lantott az előtte fekvő papírba: Natalja Zvonarjova ügyintéző. Ő is a légitársaság budapesti iro­dájának egyenruháját viselte, ami ismerős volt Bogdánnak, hiszen többször járt az Aeroflot irodájában, a Váci utca és a Kristóf tér sarkán.

Bogdánnak nem volt szüksége tolmácsra, hiszen mielőtt a rendőrséghez került, orosz–testnevelés szakos tanár volt. Főiskolás korában a nyelvi képzés részeként hat hónapot töltött Odesszában.

– Szóval, Riina Luiknak tegnap délután kellett volna megérkeznie?

– Igen – mondta az irodavezető, és a mellette ülő nőre pillantott. – Natalja Zvonarjova a lakótársa. Miután ma reggel sem jött meg, és nem telefonált, nem táviratozott, Zvonarjova elvtársnő azonnal jelentette nekem a történteket. Hozzáteszem, magam is észrevettem volna, hiszen úgy volt, hogy ma reggel már munkába áll.

Bogdán a nőhöz fordult.

– Soha nem történt még ilyen a lakótársnőjével?

Natalja a főnökére nézett, aki alig észrevehetően bólintott, hogy beszélhet.

– Riina nagyon pontos, lelkiismeretes lány. Ha valami közbejön, telefonált volna nekem vagy az irodára.

Miközben beszélt, zavarában a szoknyája szélét gyűrögette.

– Ezért javasoltam Korobov elvtársnak, hogy hívjuk fel az apját Tallinnban, ő biztosan tud róla valamit. Csak dél körül értük el. Azt mondta, Riina nem tervezte, hogy hazautazik az év végén.

– Utánanéztünk. Nyilván Aeroflot-géppel ment volna, hiszen az alkalmazottjaink ingyen repülhetnek. De december 18-a óta egyetlen utaslistán sem szerepelt a neve – vette át a szót Korobov. – Ebből az következik, hogy Magyarországon maradt. Ekkor úgy döntöttem, hogy Zvonarjova elvtársnővel bejelentést teszünk a rendőrségen.

Most jött a legnehezebb rész. Bogdán szíve a torkában dobogott. Előhúzta az egyik űrlap alól a jégbe fagyott lányról készült képet, és lassú mozdulattal odacsúsztatta az asztalon a vendégek elé.

– Felismerik?

Néhány másodpercnyi csend után Natalja Zvonarjova a kezébe temette az arcát, és halkan zokogni kezdett.

               Budapest, 1982. január 5.

A légitársaság a József Attila lakótelepen, az Ifjúmunkás utcában bérelt egy kétszobás lakást az iroda két szovjet alkalmazottjának. Csinos volt és tiszta, de jellegtelenül rendezték be.

– Ez itt Riina szobája – nyitott be az egyik üvegezett ajtón a lakótársa, Natasa.

Bogdán főhadnagy lassan hordozta körbe a tekintetét a bútorokon. Először az Ifjúsági szekrénysor nyitott polcához lépett. Néhány magyar nyelvű könyv volt rajta: A Pál utcai fiúk, az Egri csillagok, egy Petőfi-összes, valamint egy útikönyv Magyarországról és egy önálló kötet a Balatonról. A könyvek mellett otthoni szuvenírek sorakoztak: egy ötrészes Matrjoska-baba, észt népviseletbe öltöztetett kislány, egy csontfaragás Tallinn egyik jelképével, a Hermann-toronnyal és Misa mackó, az 1980-as moszkvai olimpia kabalafigurája.

Az ablak mellett keskeny íróasztal állt, az egyik sarkában egy IL–62-es repülőgép modellje, a másikban egy negyvenes házaspár fotója olcsó keretben. Csak a rövid, szőke hajú nő mosolygott, a szürke, rövidujjú inget viselő férfi inkább kissé kelletlenül nézett a kamerába. A kép valamilyen kiránduláson készülhetett a tengernél, talán Pärnuben.

– A szülei? – kérdezte Bogdán.

– Igen – mondta Natasa szomorúan. – Nagyon ragaszkodott hozzájuk. Az anyja évekkel ezelőtt meghalt. Janno Luik nem a vér szerinti apja, de Riina nagyon szerette.

A nyomozó felkapta a fejét.

– A vér szerinti apját ismerte?

– Nem tudom. Erről sohasem beszélt. Zárkózott volt, a munkán és a hétköznapi apró-cseprő dolgokon kívül nem nagyon lehetett vele beszélgetni.

Natasa kiment a konyhába, és egy szamovárral meg két fémtartóba foglalt üvegpohárral tért vissza. Lerakta őket az alacsony dohányzóasztalra, majd egy kisebb porcelánkannába grúz teafüvet tett. Felöntötte egy kevés lobogó vízzel, aztán ázni hagyta.

Bogdán jól ismerte ezt a szertartást az odesszai időszakból. Az üvegpoharakba csak néhány ujjnyi teasűrítményt öntenek a kannából, és ezt eresztik fel a szamovárból engedett forró vízzel.

– Kér hozzá cukrot? – kérdezte a lány.

– Úgy emlékszem, az oroszok inkább lekvárral isszák – mondta mosolyogva a főhadnagy.

Natasa elismerően bólintott, és két kistányért hozott a konyhából, a közepén egy-egy adag lekvárral.

– Mióta ismerte Riinát?

– Egy évvel ezelőtt jött Budapestre. Én már három és fél éve itt vagyok. Az előző lakótársam ’80 karácsonyán végleg hazaköltözött Moszkvába, és januártól Riina vette át a helyét az irodában.

– Az előbb azt mondta, hogy Riina zárkózott lány volt. De azért bizonyára voltak magyar ismerősei. Elvégre jól beszélte a nyelvet…

Natasa lenyalta a lekvár maradékát a kiskanálról.

– Persze. Különösen az utóbbi hónapokban gyakran eljárt itthonról. Hétvégén néha éjszakára is kimaradt.

– Nem mondta, hogy kikkel találkozik?

A lány megrázta a fejét.

– Próbáltam erről beszélgetni vele, de mindig másra terelte a szót.

– Riina szép lány volt – mondta Bogdán. – Talán férfi volt a dologban.

– Gondolom, igen – felelte Natasa. – De ide soha nem hozott senkit. Néha az irodából telefonált, olyankor általában magyarul beszélt, kivéve, ha az apját hívta vagy a barátnőjét, Szlavkát. Sőt, egyszer vitatkozott is valakivel.

– Ki az a Szlavka?

– Egy légiutas-kísérő, Boriszlava Antonova. Még Moszkvából ismerték egymást. Szlavka gyakran teljesít szolgálatot a Moszkva–Budapest-járatokon.

– Hogyan tudnám elérni ezt az Antonovát? – kérdezte Bogdán.

– Megpróbálom megtudni az irodán keresztül, hogy mikor jön legközelebb Budapestre – felelte a lány készségesen.

– Köszönöm. Amúgy felhozhatnak ide férfiakat? – pillantott körbe a nyomozó.

– Elvileg nem. De hát az irodában nem kell mindenről tudniuk – mosolyodott el Natasa.

– Köszönöm a teát – mondta Bogdán. – Még át kell néznem Riina többi holmiját. Velem tartana? Sokat segítene, ha meg tudná mondani, hiányzik-e valami.

– A bőröndje és az okkersárga kézitáskája biztosan – vágta rá gondolkodás nélkül a lány. – Rendesen bepakolta a ruháit, a neszesszerét, mint aki utazni készül.