Vakbélnapló 8.
„Ebben az életben folyton az történik, amire nem számít az ember.”
Agatha Christie
“Országomat egy csésze kávéért…” - mormolom a fogaim között. A vágy mind jobban befészkeli magát, ha nem is a szívembe vagy a fejembe, de az orromba és a számba mindenképp, mintha szellőtáncot járnának az érzékeim. Előbb a fülem hallja a távoli, otthoni zajokat, ahogy bekapcsolom az automatát. Olasz, jófajta. Frissre cserélem a vizet a tartályban, megnézem elég kávészem van-e az őrlő feletti tárolóban, nehogy félúton kifogyjon, s vesszenek az aromák. Aztán benyomom a főkapcsolót, várom, abbamaradjon a villogás, tettre kész legyen a gép. Közben a nagymamától örökölt rózsás angol porceláncsészét a kiöntőnyíláshoz teszem, hogy a forró öblítővíz felmelegítse a hűvös edényt. Kilögybölöm, visszarakom az üres, de immár meleg poharat, majd megnyomom az indítógombot. Zajosan beindul az őrlő, táncolnak a finoman pörkölt arabicaszemek, buggyan ki az első sűrű, barna csepp. Telik a pohár, félujjnyi sűrű krémes habréteg a tetején. Leheletnyi tejszínt vagy felgőzölt tejhabot öntök bele, kiülök a teraszra, kitágulnak az orrcimpáim, s beszívom a reggel minden örömét mielőtt kortyolok.
De most itt fekszem a kórházi ágyon, s a kávé elérhetetlen távolságban. Elképzelem, hogyan vánszorgok el a liftig, aztán le a földszintre, ahol járásnyi közelségben ott egy büfé. Idefelé jövet kifigyeltem, nem műanyag pohárban adják a kávét, hanem rendes csészében: fontos információ ez annak, aki műtétre igyekszik, s úgy sejti, több napot tölt majd odabent. A nővérek aztán lehűtenek. Míg bent van a kanül a kézfejemben, amin keresztül, ha egyre ritkábban is, de infúziót kapok, addig nem sétafikálhatok az épületben ide oda, mert a végén nemcsak kávét szerzek, hanem valamilyen fertőzést is.
Már csak a gondolat teremtő erejében bízhatok. Egyre erősebben fókuszálok egy csésze kávéra, hátha valahogyan mégis itt terem, leszáll a fehér fémasztalra, az előző napról megmaradt alma mellé, tündér se kell meg csillámpor, talán csak egy kis csiribí-csiribá, hókuszpókusz.
Ismeretlen nő kukucskál be a szobába. Arca kortalan, nem lehet eldönteni, ötven vagy hetvenéves. Filigrán, a szemei mosolyognak. Úgy kérdezi meg, hogy vagyok, mintha már régóta ismerne, s biztat, minden jobb lesz, ha eltelik pár nap. Fehér köpenyben van ugyan, de kiderül, nem itt dolgozik, csak hozzátartozóként jár be rendszeresen, nap mint nap, mozgásában erősen korlátozott bátyját gondozva. Van-e valamire szükségem, kérdi aztán. Kávéra, de úgy tűnik, az most itt reménytelen – felelem. Az-e? – kérdezi vissza szinte kacarászva, majd térül-fordul, megjelenik egy rózsaszín műanyag termosszal és egy kis papírpohárral. Kiönt egy presszónyit, ha kell tejport is rak bele, mondja, majd hozzáeszi: nyugodtan szóljak később is, ha kávéra áhítozom. A következő napokban órát lehet igazítani majd hozzá és rózsaszín termoszhoz, ami egy kicsit megmenti itt a reggeleinket.