honfoglalás;archeogenetika;Szeifert Bea;

2022-08-28 14:16:00

A honfoglaló magyarság erős szálakkal kötődik a Volga-Urál régióhoz - derül ki egy nemrég publikált tanulmányból

A Volga-Urál vidéki, magyarokhoz köthető temetők és a Kárpát-medence középkori lakossága egyértelműen összekapcsolható.

Június vége óta a nyomtatott és a digitális magyar sajtóban szinte folyamatosan lehet olvasni a magyar bölcsészettudománynak a magyar őstörténet témájában elért újabb nemzetközi sikeréről. A magyarság őstörténete – a tudósvilág ezt már régóta tudja – nem szűk körű belügy. A „nemzetközi siker” kifejezés ugyanis mind a kutatásra, mind pedig a kutatás eredményének publikálására érvényes. A kutatást orosz, ukrán és magyar tudósokból összeállt csapat végezte; 18 egyetem és kutatóintézet 25 régész, antropológus és genetikus szakembere több évig tartó munkájából született az a tanulmány, melyet egy rangos tudományos szakfolyóirat, az Oxford University Press Human Molecular Genetics című kiadványa közölt. A tanulmány címe: Tracing genetic connections of ancient Hungarians to the 6th–14th century populations of the Volga-Ural region – vagyis A korai magyarság genetikai kapcsolatainak nyomon követése a VI-XIV. századi Volga-Urál régióban élt népesség vizsgálatával. Erről a területről ilyen nagy egyedszámú, ennyire átfogó archeogenetikai vizsgálat még nem készült ebben a témában. A kutatás eredménye szerint a honfoglaló népesség (amelynek elitjét a kutatás mostanáig Belső-Ázsia és Kelet-Ázsia felől, tehát a hun, türk, afgán irányból származtatta) erős szálakkal kötődik a Volga-Urál régióhoz, a mostanság hantik, manysik, baskírok, tatárok lakta területekhez. Népszerű, iskolai történelemkönyvben előforduló nevén: a magyar őshazához. A tudományos szakfolyóiratokban bevett szokás szerint felsorolják a cikk összes szerzőjét, akik között első helyen olvasható Szeifert Bea neve. Nemcsak ezért kérdeztük őt most, hanem azért is, mert a Szép Szó olvasói már megismerkedhettek vele április elején, az archeogenetikai interjú-sorozatban.

Ön a pálya elején levő fiatal tudós. Hogy kerülhet valaki egy komoly tudósokat magába foglaló szerzői csoport vezető helyére? Lehet, hogy az olvasók nem emlékeznek áprilisi bemutatkozására. Letenné újból a névjegyét?

Természetesen. Az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézetének tudományos munkatársa vagyok, valamint az ELTE Biológia Doktori Iskolájának végzős hallgatója.

Több, neves tudóst is láttam a tanulmány szerzői közt. Számít valamit, hogy valaki az első helyen szerepel? És ha igen, hogy lehet oda kerülni?

Annak, hogy az én nevem szerepel az első helyen, az a magyarázata, hogy a genetikai kutatások, az adatelemzések, valamint a tanulmány megírásának feladatában nekem volt a legnagyobb szerepem, részem – annak ellenére, hogy ez csapatmunka. Hadd tegyem hozzá, hogy ez a PhD-kutatásom témája, ezért a mintavételtől kezdve, amikor is a koponyákból kinyertük azokat a csontokat, amelyek a legjobban megőrzik a DNS-t…

Ha jól tudom: ezt nevezik a halántékcsont sziklacsonti részének…

Valóban: ha megtapogatjuk a koponyánk hátsó részén a fülünk mögött azt a kicsit kiugró csontot, érezzük a halántékcsont keménységét, ennek a csontnak egy, a koponya belső oldalában lévő része a sziklacsont. Az archeogenetika korai kutatásainak idején még úgy gondolták tudós elődeink, hogy a legnagyobb és legerősebb lábszár-, és combcsontok lesznek igazán alkalmasak erre a feladatra. Aztán az évek során, sok-sok kísérlet után kiderült, hogy a koponya sziklacsonti része az egyik legmegfelelőbb az archeogenetikai kutatások alapjául szolgáló mintavételre. Nagyon masszív, nagyon tömör, sokáig és jól ellenáll az évszázadok-évezredek koptatásának, vagy ahogy azt mondani szokták: az idő vasfogának.

Térjünk vissza a tanulmányt jegyző tudósok közti első helyhez.

Szóval a kezdetektől a laboratóriumi munkálatokon át a tanulmány megírásáig sokat tettem. Persze érthető, hiszen a leendő doktori értekezésem alapja ez a téma. A laborban steril körülmények közt, finom fogorvosi műszerekkel, miniatűr fűrészekkel vettük vallatóra a csontokat. Eközben sok mindenre nagyon oda kellett figyelni, például, hogy e műveletek közben a csont ne melegedjen fel, mert az roncsolhatja a benne levő DNS-t.

No és akkor ki írta a tanulmányt?

Némi segítséggel én.

Ez mit jelent pontosan?

Szerzőtársaim segítségével elvégeztem az elemzéseket (Gerber Dániel bioinformatikus kollégám, a tanulmány második szerzője nagyon sokat segített ebben), s megírtam nagyjából a szöveget, Majd elküldtem a többieknek, hogy átolvassák, kiegészítsék és javítsák a kéziratot.

A szerzők közt az utolsó helyeken olvasható Szécsényi-Nagy Anna, valamint Mende Balázs Gusztáv és Türk Attila neve: az előbbi kettő az Archeogenomikai Intézet igazgatója és helyettese, az utóbbi a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Magyar Őstörténeti és Honfoglalás Kori Régészeti Tanszékének, illetve az ELKH BTK Magyar Őstörténeti Kutatócsoport vezetője. Ők hogyan és miért kerültek hátra?

Ez is normális, bevett szokás a tudományos világban, a biológiai fókuszú tanulmányokban mindenképpen. Jelen esetben ők voltak azok, akik végigkísérték, felügyelték a munkafolyamatot. Az írott anyag elkészülte után szakmailag átnézték, ahol kellett, átgyúrták a szöveget, szakmai tudásuk és tapasztalatuk révén olyan nélkülözhetetlen tanácsokat adtak, melyeknek köszönhetően a tanulmány egyre jobb és letisztultabb lett a munkafolyamat során.

A terepmunka, az összes ásatás Oroszországban volt, az Uráltól keletre és nyugatra levő lelőhelyeken. A feldolgozások hol történtek?

Itt, nálunk az Intézetben. A csontok egy részét az orosz kollégák elküldték nekünk, közülünk Mende Balázs volt a helyszínen, ő segített válogatni a feldolgozandó anyagot (ez még az orosz-ukrán háború kitörése előtti években volt).

Mi volt a cél a tanulmány közreadásával?

Közvetlen célunk a megvizsgált mintasor publikálása volt, hiszen erről a területről ebben a témában alig-alig volt eddig archeogenetikai témájú tudományos közlemény. Végül 112 egyén maradványainak archeogenetikai vizsgálatáról számoltunk be, melyek 18 kora középkori temetőből származnak, kelet-nyugati irányban az Ob és Volga folyók közötti térségből, a mai Oroszország területéről. Célunk volt még a korai magyarok vándorlási útvonalának vizsgálata, a Kárpát-medencén kívüli szállásterületeiknek felderítése és a keleten maradt magyarok csoportjainak vizsgálata.

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a mostanáig fehér foltnak számító témát nemzetközileg láthatóvá tették?

Tény, hogy a Volga-Urál régióból, amelynek VI-XIV. századi régészeti-archeogenetikai vizsgálatát elvégeztük és közreadtuk, nagyon nagy az adathiány, bár az utóbbi években elindult egy lassú változás.

Könnyű volt a más nemzetbeliekkel együttműködni, közösen dolgozni?

Alapvetően igen. Ha volt is viselkedéskultúra-különbség, az a sokak számára nem meglepő tény, hogy – még Európán belül is – az eltérő kultúrákban szocializálódott népek mást és mást értenek a pontosság fogalmán. De a közös cél átlendített minket az esetleges nehézségeken.

Itt nyilvánvalóan nem csak az időbeli pontosság a fontos, hiszen a tudományban egy hajszálnyi eltérés teljesen más útra térítheti a vizsgálódást, a tanulságok levonását, és akkor a vége: tévút. Egyébként ki fordította angolra (a megjelenés nyelvére) a tanulmány szövegét?

Már eredetileg angolul írtam/írtuk a tudományos részét. Az összefoglalást és a konklúziót pedig profi fordító segített átültetni angolra, hogy a megfogalmazás biztosan világos és érthető legyen mindenki számára.

Gondolom, angolul beszélgetni, véleményt cserélni nemzetközi csapatban mégis más, mint anyanyelvi szinten megfogalmazott tanulmányt közlésre elküldeni. De hát ez köztudott kritérium.

Bizony nem lett volna kellemes meglepetés, ha az egyébként elfogadható szöveg a nem megfelelő nyelvhelyessége miatt bukik el a közlés határán.

Az eredeti közleményben olvastam egy érdekes listát. Arról, hogy a tudományos folyóirat szerkesztősége már február elején megkapta az anyagot, elolvasás után visszaküldhették, mert az újabb érkezési dátum már április közepe volt, május másodikán elfogadták és mindezek után június 27-én látott napvilágot végleges formájában. Hogy megy ez a nagyra becsült tudósvilágban? Kekeckednek? Szőröznek? Keresik a csomót a kákán?

Jaj, dehogyis! Arról van szó, hogy a publikálás elég hosszú folyamat, a biológia területén legalábbis. A lefolyás olyan mederben megy, hogy hónapokig-évekig dolgozunk a terepen, az ásatásokon, majd a laborokban, aztán megírjuk a publikáció kéziratát, azt benyújtjuk a kiválasztott szaklap szerkesztőségének, előtte ellenőrizzük, hogy az elkészült anyag megfelel-e különféle kritériumoknak, publikációs jogoknak, formai szabályoknak stb. Ha megérkezett a laphoz, akkor egy kijelölt (vagy már meglevő) szakmai bizottság, ismert tudósok olvassák el és értékelik. Éppen vissza is utasíthatják, amit persze megindokolnak, de ha körültekintően választottuk ki a tudományos közlés helyét, akkor gyakoribb, hogy csak kisebb-nagyobb korrigálási, változtatási javaslatokat tesznek és a szerkesztőség visszaküldi a feladónak. Ez történt a mi esetünkben is. Megszívleltük a szakmai tanácsokat, visszaküldtük a javított szöveget, így aztán elfogadták és csak arra kellett várni, hogy sorra kerüljön, és elnyerje a végleges, tördelt, szerkesztett formáját.

Nos, akkor nézzünk bele a közleménybe. A címét már ismerjük, de mi van benne?

A mi vizsgálati anyagunk a Volga-Urál régió temetőiből kinyert humán csontanyag genetikai vizsgálatáról szól. Ezek a temetők a korai magyarokhoz, illetve a keleten maradt magyarokhoz köthetőek. Közvetve pedig a honfoglalókhoz is.

Mit jelent az, hogy „közvetve”?

Orosz kollégáink korábban több tanulmányukban is utaltak arra, hogy a mai Oroszország Volga-Urál régiójában talált temetők régészeti leletanyagai (a sírmellékletek) nagyon hasonlítanak a Kárpát-medencében talált és korábban sokszor és alaposan publikált, a honfoglalókhoz köthető leletanyaghoz. Nemcsak a főként díszes fémmunkák (övveretek, tarsolylemezek, lószerszámok, egyéb ötvösmunkák), hanem például a temetkezési szokások, mint mondjuk a lovas temetkezések. Mindezek egyértelmű párhuzamok.

Igen, de ezek csak sírmellékletek: leszármazási, vagy testvéri rokonságot ezek alapján nem lehet kimutatni, még ha a fellelt csontvázak antropológiailag hasonlóak is. A mellékletek lehetnek sztyeppei divatok is akár.

Azon sírok közül, amelyeknek a leletanyagát feldolgoztuk, a legkorábbiak körülbelül a honfoglalás környéki évtizedekre datálhatók és még valamivel későbbiek is vannak, nagyjából abból a korból, amikor Julianus barát az akkoriban a Volga vidéken lakó magyarokra lelt (XIII. század eleje – a szerk.). A genetikai eredmények megerősítették a régészeti feltételezéseket, miszerint ezekben a temetőkben nyugvók egy része és a Kárpát-medencei honfoglalók valóban rokonságban álltak egymással.

Milyen tudományos eredményt emelne ki a közleményből?

Több fontos megfigyelést is tettünk, például, hogy az azonos kultúrához tartozó, egymástól földrajzilag távol lévő temetők népessége között kimutatható a biológiai kapcsolat. A genetikai kapcsolatok révén olyan temetőkben nyugvókat is keleten maradt magyarokként azonosítottuk, akikről a szegényes sírmellékletek miatt eddig csak feltételezhettük ezt. Eredményeinkből – a nemzetközi kutatási eredményekkel összevetve – az látszik, hogy a Volga-Urál vidéki, magyarokhoz köthető temetők és a Kárpát-medence középkori lakossága egyértelműen összekapcsolható. A honfoglalók nagyon kevert csoport voltak, a képviselőikben korábban azonosított, a Kárpát-medence területétől keletebbről származó genetikai komponensek szinte mindegyikét megtaláltuk a Volga-Urál régióban is. Látszik, hogy az ezen a területen élt alapnépesség nagy hatással volt a magyarok elődeinek genetikai összképére.

Volt-e már visszajelzés a tanulmány megjelenése (június 27-e) óta?

Augusztus elejéig a különböző fórumokon egy-kétezer közt volt azok száma, akik az eredeti, bárki számára ingyen elérhető közleményt elolvasták. Viszont ami számunkra legalább ilyen fontos: baskír, tatár és más ott élő népekkel foglalkozó kutatók élénken érdeklődnek nálunk, felvették velünk a kapcsolatot, sőt, néhány lelkes amatőr is megkeresett minket érdeklődő kérdésekkel. Végül is az ő jelenlegi életkörnyezetük, a jelenlegi hazájuk múltja, amivel foglalkoztunk. De ne feledjük: ez a mi múltunk része is.