Vakbélnapló 9.
„Sokkal jobb érzés valamit elvenni, mint kikönyörögni.”
Oscar Wilde
Egy rutinműtét miatti pár napos kórházi bentlét legélvezetesebb eleme a beteglátogatás. Azt, aki csak rövid időt készül itt tölteni, sebe, ha fáj is, gyorsan gyógyul, valójában öröm vizitálni, ráadásul nem is kell hozzá még egyszer eljönni. Más lenne, ha hosszabb időre ragadna idebent, akkor volna némi kényszer, fájdalmas kötelességtudat, szomorkás beletörődés.
- Mit hozzak? – hangzik telefonon a kérdés, amire most nem tudjuk kapásból azt válaszolni, hogy semmit. Nem mondhatjuk, már afféle kulturális beidegződésből sem, hiszen ha valaki látogatni jön, hoznia kell valamit. Ha mást nem, két szem narancsot, puncsos minyont, egy könnyed magazint, amit máskor úgyse olvasnánk. Nagy dolgokra idebent semmi szükség, a válasz ezért inkább a gasztronómiai örömök felé kalandozik, esetemben mindenképp.
Sárgadinnyét és serrano sonkát – mondom a fiamnak, aki aztán a gyümölcsöt termelői piacról szerzi be, gondosan apró falatokra vágja fel, be is hűti rendesen, a sonkával nem fukarkodik. S noha desszertről szó sem esett, némi olasz mandulás keksz is ott virít a kis pakkban, amitől végképp ellágyul az anyai szív.
Falatozom. Lassan, komótosan, cseppet sem kapkodva. Itt az idő tennivaló híján amúgy is lényegtelen. Eszem. Mintha visszatérne a világ rendje. Villára szúrom a dinnyét, rátekerem a sonkát, behunyom a szemem, elolvadok a sós, füstös, édes és fanyar ízek harmóniájától. Nem is itt vagyok, hanem valahol a tengerparton, na jó, megengedem, a kert egy árnyas zugában, hintaszéken, s közben ciripelnek a kabócák. Nem tudom egyszerre megenni az egészet, nem is akarom. Ha lehetne, elhúznám egészen a távozásig, minden napra beosztva az élvezetet, ami kirepít innen gondolatban.
A szobában nincs hűtő, a folyosón, a nővérpult közelében van egy, oda lehet betenni a romlandó holmit, cédulára ráírva a nevet. Van bennem némi dilemma. Az élettapasztalatom azt súgja, tőlem tíz méternyi távolságra, ahová nem is látni oda, nincs biztonságban ez a pompás étel. De meleg van, így meggyőzöm magam, hogy bízni kell az emberekben, miért tennének olyat, amit mi nem.
Másnap megyek a hűtőhöz. A dinnyés dobozom érintetlen, ám a sonkának legalább fele hiányzik. Több gondolat suhan át a fejemen. Istenem, remélem nem egyszerre falta be, ha már feledte hozzá a dinnyét! Kiérezte vajon a húscsíkokat keretező zsírszövet lágyságát? Értékelte a hártyavékony szeletek pácolásának egyediségét? Vajon miért hagyta meg a felét? Nem ízlett neki? Nem bírta megenni? Igazából csak dézsmálni akart? Beleenni? Megkóstolni? Vagy félúton megállt, és rám gondolt? Arra a másik szobában fekvő betegtársra, akinek csalódottsága enyhébb lesz, ha nem üres zacskóra lel? A válasz persze ott marad bezárva az odafagyott páracseppeken, amelyek, ha látták is kezet, mely benyúlt, s az arcot, mely bekukkantott, a titkot nem osztják meg úgysem.