Szinte közhelynek számít manapság, ha a streaming szolgáltatók és azon belül a Netflix filmművészetre gyakorolt hatását próbáljuk bizonygatni, de itt a pont, amikor egy újabb korszakot le lehet zárni: a fesztivál nyitóműve, a White Nloise és a második napon vetített Bardot egyértelművé teszi, hogy rendezői életutak siklanak ki a szemünk előtt. A White Noise szerzői alkotója, Noah Baumbach életműve eddig hibátlan volt, kis költségvetésből, függetlenként hozta az emberi történeteket, sorosokat, drámákat és alapvető dilemmákat sok humorral és szerethető karakterekkel készült filmjeit. Aztán, most, hogy a Házassági történet átütő sikere után a Netflixtől megkapta a legendás alkotói szabadsággal járó nagy költségvetést, belevágott élete legambiciózusabb vállalásába: a White Noise-ba, mely Don DeLillo regények az adaptációja.
A film megtartja az irodalmi alap fő cselekményét, jelesül, hogy egy baleset következtében elszabadul a légkörben egy igen toxikus anyag és emiatt teljesen megváltozik az addig megszokott élet. Az már Baumbach elképzelése volt, hogy az atmoszférát a totális abszudba helyezze át, kicsit olyan, mintha a műben látott Gladney család a Vakáció sorozat Griswald famíliájára hajaznak – azaz az idiotizmusért nem kell a szomszédba menniük. Persze, Baumbach esetében a buta emberek azért értelmiségiek, Jack (Adam Driver) például az ország legnagyobb Hitler-szakértője és a nácizmus jelenlétét kutatja és adja elő elaléld diákoknak. De ott van Siskind professzor (Don Cheadle) barátja is, aki ugyanezeket az elméleteket Elvis kapcsán adja elő, sőt, tudományos szinten számos ponton közös nevezőre hozzák a két karaktert. Ekkor még a jó értelemben dobtam el az agyam a látottaktól, még az is elviselhető volt, ahogyan a fertőzés után az elmúlt két év szürreális paródiáját látjuk, de a hosszúra elnyújtott lezárás, mely Jack feleségének, Babette-nek (Greta Gerwig) titkos dolgait hozza össze a globális társadalomkritikával, már erősen szemöldökemelős. Látszik, hogy Baumbach élvezte, hogy most olyan beállításokat próbálhat ki, mint még soha és a sajnos a sok bravúroskodás mellett pont a lényegről, az ő saját rendezői kézjegyéről, a humanizmusról feledkezett meg. Ez pedig nagy kár, mert így a neve mellé immár felírhatjuk az első igazán csalódást keltő filmet.
A mindent megtehetek magatartás eddig sokkal inkább jellemző volt Alejandro G. Iñárritura, aki végül is a négy Oscar-díjával jelenleg úgy tűnik tényleg mindent megtehet. A második versenynapon vetített Bardo elképesztő elegy. Nem kicsit biográfiai mű, persze a fikció mögé bújva: hőse egy újságíró és dokumentumfilmes rendező, aki hazáját elhagyva az Egyesült Államokban futott be karriert, ahol épp egy magasrangú kitűntetés vár rá. Az új filmje bemutatójának apropóján hosszú évek után visszatér Mexikóba, ahol a legtöbben konfrontálódnak vele, mint hazaárulóval. Amerikai csicskának tartják – és igen, Inarriru is Hollywoodnak hozott sok dicsőséget –, a korábbi barátai, de még gyerekei is ellene fordulnak. Sőt, egy olyan elfuserált világban él, hogy a harmadik gyermeke inkább visszament az anyja méhébe, mintsem a valósággal kelljen naponta szembesülnie (nem vicc). A film számos pontján elkalandozik egyfajta szürreális visszaemlékezésekbe, ahol a halott szülőkkel és egyéb felmenőkkel meg lehet beszélni, hogy mindenki szereti egymást, még akkor is, ha ezt életükben nem nagyon erőltették. Mindemellett a Bardo igazából politikai és történelmi film, mely a mexikói embersors hányatott valóját és igazságtalanságát kiállja a világba. Persze, Inarritu nagy tehetség, így folyamatosan megalomán megoldásokkal él: például főszereplő alteregója egy gigantikus emberkupac halott indiánon cseveg el a nemzeti érzésekről Hernán Cortes-szel. A folyamatos egóúsztatás végül egyre kínosabb szintre sodorja a filmet – a sajtóvetítésen folyamatos volt az elvándorlás – és nem lehet másképp értelmezni, mint egy nagyon drága, totálisan érdektelen művészi tévedést, mely tulajdonképpen nem több öncélú ejakulációnál. Egyszóval, ha a Netflix ilyen filmekkel akar az Oscar versenyben indulni, minimum problematikus a gondolkodásuk.
Az, hogy a fesztivál nyitónapjai nem fulladtak botrányba, ahhoz kellett egy zseniális Cate Blanchett, aki Todd Field író-rendező TÁR című filmjében alakítja a Lydia Tár nevű zeneszerző-karmestert. Ha lehet tippelni, akkor itt teljesen biztosan egy Oscar-jelölést érő alakítást láttunk. Fieldet elsősorban a mindent elérő (és nem csak azt gondoló) művész karaktere érdekelte, hogyan működik az, ha valaki zseni és egyúttal vissza is él a hatalmával. Hússzú időn keresztül láthatjuk Tár hatalmi játékait, a sikereit, míg végül őt is eléri a megérdemelt bukás. Ez a film sokkal több azonban mint egy Harwey Weinstein parafárzis: a rendező elképesztő mélyre megy a klasszikus zene műveltségi versenyében is.
INFO
Noah Baumbach: White Noise
Alejandro G. Iñárritu: Bardo
Todd Field: TÁR
