Kölcsönvéve a címszereplő szavait: a Döbbenet megfogná aprócska létráját, az orromhoz támasztaná, majd komótosan felmászna az arcomra, ha valaki nem parodisztikus célzatúként olvasná az apa- és szeretethiánnyal küzdő fiatal lány cserfes, szórakoztatóan szókimondó, erotikus felhangú történeteit, reflexióként a ma oly trendinek tűnő, nagy számban megjelenő, jobbára nők által írt, úgynevezett traumairodalmi könyvekre. Kell nekem az a létrácska a szerzői szándék szempontjából?
Nem volt szándékomban „így írtok ti a traumáitokról”-szerű görbe tükröt tartani az írókollégáknak. Ha valaki úgy érzi, a Szonja valami ellenében íródott, az olvasói reflexió. Nem tudok beleszólni abba, ki hogyan olvas. És nem is akarok. Én is azt gondolom, hogy ma kifejezetten trendi lett traumatikus problémákról megszólalni az irodalomban. De ez önmagában nem képvisel irodalmi értéket, tehát a feladat adott: a szépirodalmon belül kell helyet csinálni neki. Én a humort hívtam segítségül. A főszereplőmet, Szonját a túlélés vágya hajtja, ha nem fogná fel viccesen a körülötte dúló és az általa gerjesztett őrületet, akkor igen rövid szöveg keletkezett volna. Az életösztöne azt diktálja neki, ne vegye túl komolyan az eseményeket, az embereket, a világot. Még akkor is, ha a problémája elől így sem tud menekülni.
Szilágyi Zsófia Emma
(Debrecen, 1995) író. Jelenleg Budapesten, Erzsébetvárosban él. Szonja című első regénye szeptember 23-án, pénteken jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában. Az íróval legközelebb október 15-én a Margó Irodalmi Fesztiválon lehet majd személyesen is találkozni a regény bemutatóján.
A 21 éves Szonja problémája, mely pszichoszomatikusan az egész életére, benne a párkapcsolataira is kihat, az apa hiányából fakad, aki mindössze a Rolling Stones-lemezeit hagyja maga mögött, miután nyom nélkül lelépett a családjától. A könyv egyes fejezeteinek mottói a zenekar dalszövegeiből származnak, ahogy a vissza-visszatérő zenekritikai megjegyzések is a szövegben. Mennyire ment könnyen az együttes életművében elmerülnie ehhez, vagy eleve közel áll önhöz is a britek zenéje?
Szonja a Rolling Stoneson keresztül próbálja megérteni, megismerni az apját, aki egyévesen elhagyta őt. Ez az egyetlen, amit tud róla: hogy szerette a Stonest. Ezért hallgatja a számaikat, olvassa a dalszövegeiket, próbálja a saját élete részévé tenni őket – hátha ezáltal rálelhet az apjára. Én alapvetően metálos vagyok, nem áll közel hozzám a Stones zenéje, de a karakter miatt ki kellett alakítanom a saját véleményemet a zenekarról, hiszen csak így tudtam hitelesen megalkotni Szonját. De a zene nekem identitáskérdés, így nem volt nehéz dolgom.
A könyv afféle Budapest-bédekkerként is haszonnal forgatható, a Szegedről a fővárosba érkező lány folyton az utcákon csavarog és az épületekről áradozik. Osztoznak ebben az architekturális érdeklődésben?
Amikor felköltöztem Budapestre, a legvalószerűtlenebb időpontokban is képes voltam elindulni az albérletemből, mondjuk hajnali kettőkor át a Lánchídon Budára. De előbb még elbőgtem magam a pesti hídfőnél, annyira leírhatatlan, hihetetlen szépségűnek találtam a várost. Mintha az elmúlt 150 éve valamiféle spiritualitással ruházná fel: megszokhatatlan, gyönyörű, szenzációs épületekkel, sugárzó erővel. Nagyon szeretem.
Mégis, vidékről a fővárosba kerülve milyen kihívások érték, túl a lenyűgöző mivoltán?
Már csak elcsépelt legendának hittem, hogy létezik még a vidék-főváros szembenállás, ám a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy ez azért nem teljesen igaz. Beülve egy presszóba a helyiség sötét sarkából egyszer csak beszólt egy figura, nekem címezve: „Ide hallom a diftongusaidat!” Nekem pedig épp ez a lényeg, hogy a főváros egy nagy olvasztótégely, ahol mindenki, bárhonnan érkezett, jól érzi magát. És igen, ott a debreceni íz a számon, tanúsítva, hol éltem 26 évig.
Ha már a nyelvi kérdéseknél tartunk: férfi olvasóként egyszerre elragad, ugyanakkor elképesztően idegen az a szédítő női perspektíva, ami érzékelésem szerint a könyv egyik fő erénye. A szimpátián túl közel kerülni így a főszereplőhöz azonban nemigen ment…
A szimpátia épp elég, anélkül nem is olvasnánk könyveket, nem igaz? Azonosulni pedig egyáltalán nem kell a szereplővel, aki adott esetben lehet akár egy baltás gyilkos is. Épp az az izgalmas egy irodalmi szövegben is, ami kívül van azon, ami én – az olvasó – vagyok. Hogy nő vagy férfi a szerző, nem érdekes. Nincs férfi vagy női irodalom, csak jó vagy rossz szöveg.
A regény 2018-ban, még a járvány előtt játszódik – ez a pozicionálás az időben ma írói probléma?
Abszolút tudatos választás volt részemről, nem akartam, hogy a Covid felvetette problémák – melyek nyilván kihagyhatatlanok lennének – más irányba tereljék az elbeszélést, behatárolják, bezárják a regény világát. Egy olyan regényét, amelyben a Budapesten kóborlás, nézelődés alapvető cselekvések.
Bár apahiányos a történet, az anya figurája is csak éppen felvillan a szövegben. Ennek mi az oka?
Szonja az apjának írja a regényét, és az ő fejével gondolkodva, semmilyen módon nem akarja megosztani vele, azzal, aki elhagyta őket, az anyjával történteket, hogy jól van-e vagy éppen rosszul megy neki – ezért van lefátyolozva az anya a történetben. Szonja „megfosztja” az apját az anyjától, mert szerinte nem érdemli meg, hogy tudjon róla.
Egy szöveghelyütt a bölcsész Szonja irodalmi ambíciókkal kecsegtetve lecsalogatja a híd korlátjáról éppen ugrani készülő, öngyilkosjelölt férfit. Volt már hasonló szituációban, mentették már meg az életét, vagy mentett már életet?
Az enyémet, hála égnek, még nem kellett megmenteni, az élni akarásom mindig felszínen tart. De ha nem is közvetlenül a halál torkából, egy komoly szerfüggőségben szenvedő barátom életét sikerült többünknek megmentenie, s rábeszélni az élete folytatására. Ebben az esetben azonban nem az irodalom életmentő funkciója dominált… Pokoli nagy felelősség, azt hiszem, beleszólni valakinek az életébe, vagy megmenteni akár önmagától is. Hatalmas teher, mert, mi van, ha nem sikerül, s végig ott kísért majd a sikertelenség érzete… Ugyanakkor nem lehet mindenkit megmenteni önmagától.
+1 kérdés:
Az igen népszerű Instagram-oldala hogyan kötődik az írói tevékenységéhez? Eddig melyik bejegyzése kapta a legtöbb figyelmet?
Az Insta-oldalamat én is akkor indítottam el, amikor másokhoz hasonlóan elhittem, hogy kiváló fotós lehet belőlem az okoskészülékem segítségével, s hamarosan a NatGeo kilincsel nálam… Akkortájt indult az Instagram legnépszerűbb címkéje, a #foodstagram, így először az általam sütött tortákat kezdtem fényképezni és feltölteni, lássa mindenki, milyen szépek. Záporoztak a like-ok és a kommentek, én meg csodálkoztam: mindez a piskóták miatt? Hamarosan több ezer követőm akadt. És még csak nem is ehetnek az édességekből…
A desszerteket a színházi fotóim, majd a folyóirat-publikációimról hírt adó posztok követték – a követőim száma nem apadt. Most pedig itt a regény, és remélem, tetszik majd a közösségnek. A legkedveltebb kép mégis – eddig legalábbis – a Debreceni Egyetemi Színház Nyilas Misi Extázis című darabjához kötődik, amiben fiúvá maszkírozva szerepeltem, s az orromba gyömöszölt lottószelvényekkel örökített meg – amit valamiért imádtak.
