USA;vagyon;gazdagok;

- Pénzbárók kora

Onassis, a görög milliárdos egyszer végigvezette barátját, Rainier monacói herceget a Christina nevű yachtján, és megmutatta neki a kabinokat, szám szerint tizenkettőt. „De mindig üresek”, mondta. Látva a herceg álmélkodását, Onassis rezignáltan megjegyezte: „Nincs tizenkét ember, akivel szívesen együtt utaznék.”

Onassis pontosan tudta, hogy nehéz megbízni az emberekben, ha valaki gazdag és hatalmas. Hiszen őt is simán lapátra tette Rainier, amikor már nem volt rá szüksége. A nagyhatalmú görög üzletember egy napon Rainier tudtával és ötvenkét, döntően panamai bejegyzésű kamuvállalaton keresztül bevásárolta magát a monacói Tengeri Fürdőtársaságba. Mire kiderült, hogy egyetlen ember áll a háromszázezer részvényt fölvásárló ötvenkét cég mögött, már késő volt. Rainier arra számított, hogy végre megszabadul a kellemetlenkedő monacói politikusok kontrolljától, és Onassis révén úgy irányítja a Tengeri Fürdőtársaságot, ahogyan neki tetszik. Ám hamarosan kiderült, hogy Onassis és Rainier között kibékíthetetlen ellentét feszül. Előbbi lényegében a szupergazdagok magánstrandjává akarta tenni Monacót, míg utóbbi a tömegturizmusra és a középosztályra kívánta építeni a hercegség jövőjét. Amikor Onassis ellenállt, a herceg egy ügyes trükkel megszerezte a részvények többségét. Lényegében Onassist a saját eszközével győzte le, és kitette barátja szűrét a Fürdőtársaság vezetéséből.

Ma már Maria Callashoz és Jacqueline Kennedy-hez fűződő viszonyán kívül alig emlékeznek Onassisra, aki egykor a világ leggazdagabb emberének számított. Párhuzamosan azzal, ahogyan a hajóépítés is elvesztette presztízsét. Bill Gates, Steve Jobs és Elon Musk nevével gyakrabban találkozhatunk a társasági hírekben is, mint valaha Onassiséval. Intő jel ez minden milliárdosnak, mivé válik a hírnév, ha valaki megelégszik a gazdasági hatalommal és a társasági sikerekkel, és nem próbálja meg – lehetőleg jó irányba – alakítani a társadalom sorsát.

Továbbá a felejtés arra is példát szolgáltat, hogy bizony nem csak a munkások esnek áldozatul a gazdasági szerkezetváltozásnak. Volt idő, amikor az Onassis-féle hajóépítésben volt a pénz. Ma a számítógépben, robotikában és űrutazásban van. 1978-ban még az olajipar számított nyereségesnek, nem véletlen, hogy a Dallas egy olajvállalkozó família életét mutatta be. Ma már ez érdektelen. 

Hogy a vagyoni hatalom mulandó valami, azt az amerikai nagytőkések is fölismerték a XIX. század végén. Nem véletlen, hogy az úgynevezett rablóbárók (egy másfél tucat nagyiparosból álló kör, a leggazdagabb amerikai tőkések) legjobbjai igyekeztek különböző intézmények (könyvtár, egyetem, koncertterem) alapításával, alapítványok létrehozásával öregbíteni a hírnevüket, hogy bizonyítsák szegényebb honfitársaiknak - lényegében a társadalom 99 százalékának -, hogy ők bizony szolgálják a közjót.

Az amerikai milliárdosok jelentős része nem a régi Mayflower-arisztokráciából érkezett (az 1620-ban Massachusetts partjainál kikötött hajó, amelyen az első puritánok érkeztek Észak-Amerikába, az előkelő amerikai születés metaforájává vált), hanem jellemzően később szerezték a vagyonukat. A régi New York-i, bostoni, philadelphiai családok, éppúgy, mint a déli arisztokraták, lenézték az újonnan jött üzletembereket, akik a sztereotípia szerint az előkelőséget és jó modort a „piszkos pénzzel” pótolták, kikönyökölve maguknak a helyet az úri társaságban. Nagyjából úgy, ahogyan ebben az időben az elszegényedett magyar középbirtokos, a dzsentri viszonyult a fölkapaszkodott nagypolgársághoz.

Míg európai sors- és osztálytársaik jellegzetesen egyetlen gazdasági ágazathoz kötődtek, az amerikai üzletemberek meglepő rugalmassággal mozogtak a különböző területek között, kizárólag a profitszerzést tekintve célnak. A leghatalmasabb rablóbáró, az ősi holland családból jövő Cornelius Vanderbilt például hajózással kezdte. Amikor 1849-ben kitört a kaliforniai aranyláz, hajóutat biztosított New York és Kalifornia között (ekkor még a kontinenst átszelő vasútvonal álomnak is merész volt). Amikor a nagy kivándorlási láz elkezdődött Európában, migránsokat szállított: gondoljunk bele, hogy az 1845-ben indult írországi burgonyavész és az ennek, valamint a brit kormány gondatlanságának következtében kialakult éhínség miatt a következő tíz év alatt egyes becslések szerint kétmillió ír, a sziget lakosságának harmada távozott Amerikába.

Amikor aztán a vasút számított jövedelmező üzletnek, túladott a hajóin, és beszállt a vasútépítésbe. A polgárháború idején pedig csatahajót épített, amit odaajándékozott az Uniónak. Egy, az amerikai üzleti életet bemutató kiadvány így összegezte életrajzát: „Vasútkirályból úgyszólván abszolút diktátor lett, aki a maga kénye-kedve szerint szabja meg a szállítás költségeit, s akinek akaratját szolgai alázattal teljesíti a kormány, a törvényhozás, s az alkalmazottak ezrei, akiknek Cornelius vállalkozásai adtak kenyeret.” (Amerika koronázatlan királyai. Carnegie, Rockefeller, Morgan, Astor, Hearst, Vanderbilt, Pulitzer, Barnum. Bp., 1912, Singer és Wolfner kiadása. 166.)

Vanderbilt hatalmát, egyúttal az amerikai üzleti élet kaotikus jellegét jól mutatta az ún. Erie vasútháború az 1860-as években. Két vasúttársaság versengett a piacon: a Jay Gould vezette Erie Vasúttársaság és a Vanderbilt vezette Central Vasúttársaság. A két társaság között ádáz küzdelem indult a megrendelésekért. Vanderbilt egy mesteri húzással napi 100 dollárra szállította le a szállítási tarifát, mire másnap Gould levitte a szállítási díjat 75 dollárra. Vanderbilt újra lépett: 50 dollárra szállította le a tarifát. Így ment az árháború, egyre lejjebb és lejjebb, egészen odáig, hogy Vanderbilt napi egyetlen dollárt kért a vasúti szállításért. A farmerek, valamint az üzletemberek, akik el akarták adni árujukat nagy távolságra, természetesen a Central Vasúttársasághoz pártoltak. Nem is tehettek volna mást, ugyanis az amerikai piacok messze estek a farmoktól. Az Erie Vasúttársaság így már nem érte meg nekik. Gould azonban résen állt. Összevásárolta Kanada teljes szarvasmarha-állományát, és az állatok szállításáért kapott pénzzel pótolta a jövedelmet, ami kiesett a Vanderbilttel folytatott verseny miatt.

Az európai, ezen belül magyar tudósítók, valamint az amerikai szociológusok, a muckrakernek, azaz trágyagereblyézőnek nevezett újságírók, Lincoln Steffens, Ida Tarbell, Ray Stannard Baker, Gustavus Myers, Upton Sinclair és társaik ezzel a történettel illusztrálták az amerikai gazdasági élet gátlástalanságát. Nem véletlen, hogy Európában hamar elterjedt a meggyőződés, hogy a vasúti szállítást nem szabad odavetni prédául a csak profitra törekvő vállalkozóknak. Hiszen a vállalkozó úgy emelheti vagy csökkentheti az árat, ahogyan akarja. Az európai fölfogás, valamint az amerikai populisták és reformerek véleménye szerint a méltányosság fontosabb szempont, mint a profit mindenáron való hajszolása. A társasági rovat azt is pletykálta, hogy a Vanderbilt és Gould közötti harc mögött egy olasz balerina selyem alsószoknyája állt. Akár meg is hatódhatunk a lovagias párbajon, amely a két pénzbáró között zajlott egy balerina kegyéért!

Ma már az amerikai üzleti élet nem olyan nyers, mint a XIX. század végén volt, amikor a Vanderbilthez, Gouldhoz és társaikhoz hasonló milliárdosokat joggal minősítették rablóbáróknak. Bár a populista, keresztényszociális és szocialista mozgalmak nem voltak képesek arra, hogy átvegyék a hatalmat az Egyesült Államokban, ám a XX. század elején kezdődő progresszív mozgalom kampányt indított olyan társadalmi célok érdekében, mint a trösztök széttörése, a gyermekmunka megszüntetése, a vasutak és közművek állami felügyelet alá vétele és a női választójog.

A Demokrata Párt és a Republikánus Párt kormányzói sorra léptették életbe a társadalmi reformokat államaikban. A két párt reformerei elkezdtek egymásra licitálni, a szó jó értelmében. Lassan konszenzus alakult ki abban a tekintetben, hogy a jogegyenlőség mellett tiszta, átlátható, korrupciómentes közélet és gazdaság is szükséges a jó élethez. Amerika múltjából is lehet tanulni, nem csak a jelenéből.