Még az ötvenes években épült a lakótelep, úgynevezett „Sztálin-barokk” stílusban. Minden tömb U alakú belső udvart ölel körül, melyet homokozó, poroló, pár pad és néhány magasra nőtt fa tesz barátságossá. A lépcsőházba az utcafrontról lehet bejutni, de van hátsó bejárat az udvar felől is. Három- és ötemeletes blokkok váltakoznak. Lift csak az ötemeletesekbe került. Az utcafrontra többnyire a szobák néznek, az udvarra a konyha és a mellékhelyiségek, valamint a lépcsőfordulók szűk kis kilépő erkélyei. A nyugdíjas tanárnő valaha itt gyerekeskedett, itt nőtt fel, itt járt iskolába és innen ment férjhez. Most újra itt lakik. Szinte úgy érzi, a szülői házba tért meg hosszú tévelygés után. Itt semmi nem változott ötven év óta, hacsak az nem, hogy egyre kevesebb az üzlet, és minden apróságért egy forgalmas aluljárón keresztül megközelíthető bevásárlóközpontba kell elzarándokolni. Amióta ízületi fájdalmai vannak, kerüli a lépcsőjárást. Éppen elég naponta felcaplatni a harmadikra, ahol lakik. Mindig is harmadik emeleten lakott. Ez alól csak a legutóbbi lakása volt kivétel, egy belső kertes öreg ház földszintjén. Úgy tervezte, innen már csak a temetőbe költözik, de a sors másképp döntött. Az összeférhetetlen lakótársak elviselhetetlenné tették számára a légkört, és inkább szedte a sátorfáját, mintsem megtanítsa őket a jó modorra. A szülői házban azóta csaknem teljesen kicserélődtek a lakók. Páran azért megmaradtak a régiek közül, akik szeretettel fogadták, és itt végre békében élhetett. Egy dolog hiányzott nagyon, az erkély! Minden eddigi lakásához tartozott erkély, a földszintesben ráadásul saját terasza volt, ahol kiteregethetett, kiszellőztethette az ágyneműt, vagy elüldögélhetett a kerti asztal mellett a nyári délutánokon. A szülői házban nem volt erkélye. Az ágynemű úgy szellőzött, hogy a tenyérnyi kilépőerkélyre beerőltette a kinyitható szárítóállványt, ami egyben kitámasztotta a folyton becsukódni akaró üvegajtót, és ráterítette a paplant, a párnákat, sőt, a tetejébe még a lepedőt is, amitől az egész úgy nézett ki, mint egy ravatal. A nap egész délelőtt odasütött. Olyan jó „napszagú” lett tőle minden.
A nyugdíjas tanárnő a délelőtti napsütést még így, időskorában is kihasználta. Szépen lecipelte a nyugágyat az udvarra és fürdőruhára vetkőzve elnyúlt az árnyas fák alatt. Senki nem zavarta, és ő sem zavart senkit. A porolókat nem használták már, többségüket le is bontották, ami meg megmaradt, ahhoz biciklit vagy motort láncoltak. A földet ugyanaz a salak borította, mint ötven éve, és amin olyan sokszor lehorzsolta a térdét gyerekkorában. Egyszer még pofára is esett a porolóról, ahol mindenféle tornamutatványokat végzett. Emlékszik, milyen érdes a salak, és mennyi vért tud fakasztani. Most békésebb idők járnak. Nyugalmát csak a „falu bolondja” zavarja meg, egy borult elméjű, koszos és bűzös alak, aki valaha a Kertészeti Vállalatnál dolgozott, de miután elküldték, úgy próbálta magát hasznossá tenni, hogy saját szemetesdobozaiba rendre átpakolja a kukák és szemétkosarak tartalmát, és hangosan átkozódva cipeli utcahosszat, hogy azután, ki tudja, hol, egy nagy közös konténerbe helyezze örök nyugalomra őket. A nyugdíjas tanárnő irtózott ettől az embertől és úgy érezte, valami sorscsapás üldözi, hogy a nap bármely órájában, a lakótelep bármely szegletében jár, ez az alak folyton az útjába kerül. Emlékezett rá, hogy amikor még a Kertészeti Vállalat alkalmazottja volt, szép zöld kezeslábasban járt, gereblyéje volt és feladata. Kicsit a saját jövendő sorsát látta benne. Mihez kezd tanítás, gyerekek, iskola nélkül? Ő is majd motyogva járja az utcát, és innen-onnan összeszedi a gyerekeket? Egyelőre azonban ettől nem kell tartania, élvezi az életet, szellemi és fizikai ereje teljében van. Az ágyneműt minden reggel kiviszi a folyosóra, kirázogatja a pokrócokat, összeütögeti a párnákat a szűk kis kilépőn egyensúlyozva, fél lábbal kitámasztva a folyton becsukódni akaró nagy üvegajtót. Közben lenéz az udvarra és eszébe jut a pofára esés a porolóról, és a salak érdessége az arcán. A nyugdíjas tanárnő élvezte az életet. Minden lehetőséget kihasznált, amit a kora megengedett. Nyaranta átúszta a Balatont, hosszú biciklitúrákra ment, és hétvégeken napszálltáig járta a hegyeket. Ismerte az ország minden szegletét. Szerette az öreg falvakat, a különleges természeti ritkaságokat, a pincesorokat, a régi templomokat. Útjairól fotósorozatokat készített és föltette a közösségi oldalra, hogy az emberek álmélkodjanak az ő féktelen aktivitásán. Boldog volt és elégedett. A gyerekét fölnevelte, a pályáját befutotta, semmi dolga, mint hogy élvezze az életet. És ő valóban élvezte. Örömét lelte minden kismadárban, szép alakú felhőben, különleges formájú kavicsban. Válása óta mindenhová egyedül járt, nem zavarta, ha a moziban vagy a színházban nem ül mellette senki és nem szorongatja a kezét. Ráérzett a függetlenség, az önállóság ízére, és ezt nem adta volna semmi kincsért, semmilyen férfi szerelméért cserébe. Oda megy és akkor, amikor a kedve tartja, senki nem rontja el az élményét a hülye megjegyzéseivel, senki nem tesz szemrehányást, ha eltéved az erdőben, amit ő például kifejezetten élvez, akár egy érdekes feladványt, amit meg kell fejtenie. A férfiak ragaszkodnak a biztonsághoz, térképhez és iránytűhöz, és ha nincs cél kitűzve, akkor szenvednek magától az úttól, holott a túrázásban éppen az ÚT a lényeges. A nyugdíjas tanárnő számtalanszor volt életveszélyes helyzetben, de ezt kifejezetten élvezte. Kihívásnak tekintette, egyfajta viaskodásnak az istennel, amelyben ő kerekedik fölül. Amikor megúszott egy-egy veszélyes helyzetet, mindig fogadkozott magában, hogy soha többé nem hívja ki maga ellen a sorsot, hiszen élni akar és kifejezetten bosszús lesz, ha egyszer meg kell halnia. Talán még egy káromkodás is kicsúszik a száján a végső pillanatban. Egy verőfényes, de szeles őszi délelőtt rászánta magát, hogy az ágytakarót is kirázza. Ez elég kényes feladat, tekintve, hogy az ágytakaró nagy, csúszós, és tekintélyes súlya van. Mindig is arra vágyott, hogy hatalmas franciaágya legyen, ahol kedvére elterpeszkedhet. Most végre lett neki, és ráadásul nem kell osztoznia rajta senkivel. Kicipelte az ágytakarót a folyosóra. Kilépett a tenyérnyi álerkélyre, áthajolt a korláton, és lengetni kezdte a takarót. A belső udvar csendes volt, egy lélek sem járt arra, csak a varjak szálldostak, kitárt, mozdulatlan szárnnyal, mint a vitorlázórepülők, rábízva magukat a szélre. A nyugdíjas tanárnő egy pillanatra lenézett a salakos udvarra, és eszébe jutott az a gyerekkori pofára esés. Ekkor hátulról váratlanul hatalmas ütés érte. A nagy szél miatt a folyton becsukódni akaró hatalmas üvegajtó rácsapódott és a rácshoz préselte. A meglepetéstől kicsúszott a kezéből a takaró, mely mint egy varázsszőnyeg az Ezeregyéjszakából, lassan és lustán elvitorlázott a szeme előtt, akár a kitárt szárnyú varjak. A nyugdíjas tanárnő ösztönösen utánakapott és ezzel a lendülettel átbukott a korláton. A közeledő salak láttán csak annyi ideje maradt, hogy átcikázzon az agyán a jogos felháborodás: – Bassza meg, tudtam!
