„Vegyes társaság volt” – A honfoglalástól az államalapításig (1.)

Ha a magyar történelem – hiteles információkban – legszegényebb évszázadát vizsgáljuk, óhatatlan, hogy ne a honfoglalással kezdjük és az államalapítással zárjuk a témát. Interjúnk első részében Révész László professzor, a Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára, a Magyar Nemzeti Múzeum tudományos főmunkatársa világít bele a régészet fényszórójával ennek az évszázadnak a sűrű homályába.

Professzor úr! Mielőtt beléptem volna a Magyar Nemzeti Múzeumban levő dolgozószobájába, az előtérben egy 1998-as plakátra lettem figyelmes, amely az akkor Bolognában rendezett magyar történeti kiállítást népszerűsítette. Alcímében így szólt: a magyarok néppé válása. Szarkazmustól és iróniától mentesen: mikor váltak egységes néppé az olaszok?

Az kétségtelen, hogy manapság adminisztratív szempontból egyetlen politikai közösségbe tartoznak, de hogy egy szicíliai, vagy apuliai ember mennyi sorsközösséget érez egy milánóival, vagy torinóival, az bizony kérdéses. Beleértve azt, hogy Itália területén egy nagyon sok gyökerű, ugyanakkor nagy múltú népességről van szó, amelyet rendkívül sok hatás ért, és amelyet a XIX. század második felében szerveztek modern politikai nemzetté.

Ha valaki nem tudná, hogy mi most az olaszokról beszélünk, azt hihetné, hogy a magyarokról.

Bizonyos tudományos körökben (és persze a közvéleményben) szokás volt azt vallani, hogy a honfoglaláskor Árpád vezetésével egységes nyelvű és kultúrájú törzsek érkeztek ide, akik aztán később úgymond megromlottak, mert keveredtek mindenféle nációval. Ez természetesen nem igaz. Ugyanis a honfoglalók népe éppen olyan sokszínű, gazdaságilag, kulturálisan, társadalmilag, etnikumaikban rendkívül vegyes társaság volt, mint a környékünkön minden más nép, és ebből, meg a helyben talált, ugyancsak szintén sok gyökerű népcsoportok összeolvadásából alakult ki a X-XI. századi magyarság. Hadd tegyem hozzá: a néppé válás (tudományos meghatározással: az etnogenezis) sosem fejeződött be. Ma is tart.

A hagyományos történelemszemlélet és történelemírás a vérszerződéstől számítja ezt az „egységes magyarság” ideát. A kérdés azonban az, hogy volt-e valóban vérszerződés, ha igen, akkor hol és mikor?

Ezt én régészként egyértelműen nem tudom megválaszolni, mert a magyar krónikás hagyományban maradt csak meg az emléke. Feltehetőleg volt valamiféle megegyezés azoknak a törzseknek, illetve nemzetségeknek a vezetői közt, akik egyetlen hatalmi csoportosulássá álltak össze. Azt tudni kell, hogy a sztyeppén a különböző törzsszövetségek, birodalmak kialakulása gyakorlatilag néhány év alatt megtörténhetett, ugyanakkor egy hatalmas területre kiterjedő birodalom néhány év alatt semmivé is válhatott. Nagy vonalakban vázolva (de sok, hasonló sztyeppei példa alapján) arra a következtetésre juthatunk, hogy ha volt egy erős nemzetség tehetséges és sikeres vezetőkkel, akkor (mert mindenki szeret a győztes oldalon állni) mind több és több nemzetség vagy törzs csatlakozott hozzá önszántából vagy kényszerből. Ezért aztán nőtt a katonai erő és mint a hógolyó, szinte egyik pillanatról a másikra tudott hatalmassá nőni, és birodalomként létezni. Ebbe a konglomerátumba számos eltérő nyelvű, szokású, gondolkodású, származású népcsoportot olvasztott be a kényszer, vagy az alkalmazkodás. Más lehetőség nem volt, legfeljebb a pusztulás. De ki akarna önszántából elpusztulni? Így létrejöttek olyan sztyeppei birodalmak, amelyek aztán a történelem lapjain is megjelentek.

Ilyenek voltak például a hunok is?

Minden sztyeppei birodalom ilyen volt. A hunok, az avarok, a szkíták, a mongolok egyaránt gyűjtőnevek, amelyek valójában számtalan etnikumot takarnak. Utóbbiak esetében például kitűnően adatolható, amint egy nemzetség, amelynek vezető családja bizonyos körülmények folytán a perifériára került, először visszaküzdötte magát a nemzetség élére, majd részben szövetségi politikával, részben katonai erővel törzzsé, törzsszövetséggé növelte az irányítása alá vont népeket. Végül a vezető család, élén Temüdzsinnel (a későbbi Dzsingisz kánnal) egy generáció alatt alapított meg egy világbirodalmat.

Ez nyilvánvalóan szerencse is, tehetség és rátermettség is.

Ahogy mondja. Temüdzsin például analfabéta volt, ennek ellenére (vagy éppen ezért) támogatta a kultúrát, az írásbeliséget, a művészeteket. Visszatérve a mongolokra, de akár az említett népek bármelyikére, kimondhatjuk, hogy egyikük sem volt egységes nép. Aki egyetlen gyökerűnek véli e népeket, az tévúton jár.

Már csak ezért is olyan fontos a Szent Istvánnak tulajdonított mondat, miszerint: „…az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő”.

Úgy gondolom, hogy ez a megfigyelés sok évszázados, vagy évezredes múlt tapasztalata, átörökített bölcsessége, a korabeli államszervező elv egyik alapja volt. Napjainkban sajnos sokan nem képesek elvonatkoztatni a XVIII-XIX. században létrejött nemzet fogalmától, s automatikusan visszavetítik azt a IX-X. századba vagy még korábbra. Ez egyszerűen anakronizmus.

Milyen államról beszélhetünk (ha egyáltalán) a sztyeppei népek történetében?

Ezt rendkívül sokan vitatják és könyvtárnyi szakirodalma van. A történészek közt mostanában meglehetősen divatos téma, hogy mit tekinthetünk államnak. Vannak olyan nézetek, miszerint csak a modern kor formációi tekinthetők klasszikus módon államnak. Mások szerint az államnak (mint önálló entitásnak) sokféle, sajátos formája volt a történelem során. Beszélhetünk például sztyeppe-államokról, melyeknek megvolt a maguk funkciójuk és sajátos szerkezetük. Egyes nézetek szerint a korai magyar történelemben a vérszerződéssel létrejött egy sztyeppe-állam, ami aztán a vezető dinasztia tagjainak az irányításával olyan fejlődésen ment át, hogy lehetővé vált egy másik típusú állam, a keresztény királyság megalapítása.

Ez egyedi sajátosság volt?

Egyáltalán nem. Számos nép esetében megfigyelhetők hasonló folyamatok, függetlenül attól, hogy sztyeppei-, vagy letelepült népességről van szó. Sajnos Magyarországon nincs nagy hagyománya annak, hogy a korabeli magyarság körül élő népek államainak létrejöttét is vizsgálják, valamint összevessék ezeknek tanulságait a magyar állam létrejöttével. Amellett ugyanis, hogy a magyarok keletről jöttek (s ezért fontos az ottani térség történetének, leletanyagának tanulmányozása), a Kárpát-medencében egy teljesen más politikai és kulturális közegbe kerültek. Ugyancsak fontos a két szomszédos birodalom, Bizánc és a formálódó Német Császárság hatásainak a kutatása. Mindezek mellett azonban eddig jóval kevesebb figyelmet szenteltek közvetlen szomszédaink, a Morva Fejedelemség, Csehország, Lengyelország kialakulásának. Holott nagyon sok a párhuzamosság X. századi történetünkben! Hogy csak egyet említsek: mindhárom nép soraiból kiemelkedett egy-egy nemzetség, amelynek az ambiciózus vezetői igyekeztek minél több, szomszédos törzsre kiterjeszteni az uralmukat, s ehhez megfelelő katonai erőre, vagyis állandó fegyveres kíséretre volt szükségük.

Az efféle mindig is sok pénzbe került. Honnan volt rá forrásuk?

Részben az uralmuk alá vont terület népességétől beszedett járandóságokból, részben pedig a szomszédos törzsek, népek elleni hódító hadjáratokból. Ezek során nemcsak értékes nemesfém tárgyakat zsákmányoltak, hanem foglyokat is, akiket a legközelebbi rabszolga-piacon eladtak. Így aztán a lengyel Piastok, a cseh Přemyslidák ebből a tevékenységből komoly bevételre tettek szert, ebből finanszírozták a maguk erős katonai kíséretét. Ez azonban csak a dolgok egyik része. Az államalapításhoz ugyanis mindig kell egy erős ideológia, amely az államszervező nemzetséget támogatja e törekvésében. Ebben az esetben ezt az ideológiát a kereszténységben találták meg. A csehek, a morvák, a lengyelek, a magyarok, de még a kijevi Rusz is.

Érdekes, hogy ebben hasonlítanak a helyben lakó szlávok, a sztyeppéről érkezett magyarok, meg a Skandináviából jött ruszok.

Legkorábban a morvák, akiknél bizánci és nyugati térítők egyaránt tevékenykedtek. A X. század folyamán a csehek és a lengyelek a római, a kijevi Rusz pedig a bizánci kereszténység felé fordult. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a térítés minden esetben felülről indult, a vezető szerepre törekvő nemzetség aktív részvételével. Nem véletlen, hogy a magyarok, csehek, lengyelek mindannyian önálló egyházszervezet (érsekség, püspökség) kiépítésére törekedtek, ami az önálló államiság szempontjából volt fontos. A kereszténység ideológiai támasz volt a vezető nemzetség hatalma kiterjesztéséhez. Amikor aztán az erős katonai kíséret és az erős ideológia egyszerre érvényesült, akkor ebből formálódhatott ki egy keresztény fejedelemség, vagy szerencsés esetben: keresztény királyság.

Valószínűleg ezért nem sikerült a történelem színpadán megmaradniuk a korabeli magyarságnál erősebb besenyőknek, vagy az őket kergető úzoknak, mert náluk alkalmasint csak a megmaradás egyik lába (a katonai erő) volt használatban.

A besenyők felett soha nem állt egyetlen fejedelem, tehát belső viszály is akadályozta őket az önállósodásban. Ilyenek voltak a kunok is, de akár az elbai szlávokat is említhetjük, a ljuticsok például nem tűrték meg maguk fölött a korlátlan fejedelmi hatalmat és élesen keresztény-ellenesek voltak, s ma már csak az emlékük él. Etnikai rokonaik: a csehek, lengyelek, morvák viszont ma is létező népek, alkalmasint államok. A történelemben jószerével mindenre van példa és a párhuzamok segítségével sok mindenre választ tudunk találni, ezért úgy vélem, hogy a fölösleges leegyszerűsítés, az egysíkúság nem vezet eredményre.

Könnyen mehetett a kereszténység felvétele?

Tudjuk, hogy a sztyeppei népek toleránsak voltak a más vallású népekkel; nem tudunk sztyeppei népek egymás elleni vallásháborújáról. A kereszténység ugyanakkor kizárólagosságot hirdetett és valósított meg. A keresztény térítéssel szembeni ellenállás nem azért robbant ki nagyon sok helyen, és nem csak Magyarországon, mert eleve ezt a vallást akarták elutasítani, hanem azért, mert a kereszténység megkövetelte, hogy minden mást töröljenek el, semmisítsenek meg. Nemcsak ideológiailag, hanem olykor fizikailag is. Maga a folyamat azonban nagyon lassan, másfél évszázad alatt fejeződött be. Magyarországon csak a XII. század közepe táján szűntek meg az úgynevezett soros temetők, onnantól sikerült elérni, hogy mindenkit a templom melletti cinteremben (latin coemeterium = temető) helyezzenek örök nyugalomra.