A választás szabadsága - interjú Audrey Diwannal, az Esemény rendezőjével

A tavalyi Velencei Filmfesztivál fődíjasa, az Esemény végre megérkezett a hazai mozikba: a feszültséggel teli dráma a hatvanas évek Franciaországának abortusztilalmát mutatja be egy ifjú lány sorsán keresztül. A rendezővel, Audrey Diwannal a Zoomon beszélgettünk.

Mikor döntötte le, hogy megfilmesíti Annie Ernaux önéletrajzi regényét? Elolvasta és rögtön lecsapott rá?

Nem, ennél nekem sokkal több időre van szükségem. Miután nekem is volt egy abortuszom, rájöttem, milyen keveset tudok erről a témáról és rengeteg könyvet elolvastam ennek kapcsán. Aztán egy baráton ajánlotta Annie Ernoux regényét, amely arra döbbentett rá, hogy még mindig nagyon keveset tudok a világ dolgairól. Arról például, hogy mekkora különbség van egy kórházi körülmények között zajló, kvázi felügyelt beavatkozás, illetve egy illegális „műtét” között, amely alatt meg is halhatsz. Vagy, ha „szerencsésebb” vagy, akkor túléled, de börtönbe kerülhetsz.

Beszélt Annie Ernoux-val az adaptáció kapcsán?

Nagyon sokat beszéltem vele, ami nagyon inspiráló volt, mert főleg annak kapcsán faggattam őt, ami nincs a könyvben. Aztán mindig arra lyukadtunk ki, hogy a félelemről beszélünk. A könyv és a film összes karaktere retteg a következményektől. A forgatókönyv végső három verzióját küldtem el neki, mindegyiket véleményezte. Azzal a koncepcióval tudott együtt menni velünk, hogy a film interpretációja és kiegészítése a regénynek, nem egy az egyben az irodalmi mű átirata.

Az ön saját abortusza mennyire határozza meg a filmet?

Számomra ez a magának a választásnak a szabadságáról szólt. Szabadon dönthettem erről, miközben tisztában voltam azzal, akárhogy is döntök, az örökre megváltoztatja majd az életemet. Az ember rengetegszer kerül döntési helyzetbe az életében, de legtöbbször nincs tisztában azzal, mikor hoz az életét alapvetően befolyásoló döntéseket. Az abortusz a nagyon kevés kivétel egyike.

Az Esemény igencsak direkt vizuális élmény, nagyon sokszor nem könnyű néznivaló.

Pontosan ez volt a rendezői ars poetica: amennyire csak lehetséges, ne szemlélői, hanem szereplői legyünk Anne életének. Én filmrendezőként nem mondhatom azt, hogy amit mutatok, az igazság, lévén, a mozgókép csak fikciós rekonstrukció. De ezt formálhatom olyanná, hogy ne illusztráció, hanem egy fizikai élmény legyen.

Cristian Mungiu azt mondta, azért készítette a 4 hónap, 3 hét, 2 nap című művét egy tiltott abortuszról, mert a saját generációjáról akart így mesélni.

Nézze, minden egyes szerzői film egyszerre intim és politikai kinyilatkoztatás, és a valódi művészet esetében ez a viszony arányosan erősíti egymást. Így én sem gondoltam agendának, hogy az abortuszról filmezzek premierplánban. Ez csak egy része Anne sorsának. Az ő története bemutatja, milyen volt egy nőnek a hatvanas években a szexualitás, illetve annak szabadsága, élvezni akarja az életet, csakúgy, mint a férfiak. És igen, nyugodtan lehet projektálni a látottakat a napjainkra, és lehet gondolkodni azon, mi változott. Szóval, nagyon is érthető miért mondta Cristian Mungiu, amit ön idézett.

Nem mellékesen, mostanság elfogadtak a világon egy-két nagyon furcsa abortusztörvényt, például Texas-ban.

Texas az egyik, igen. De nem kell ennyire messzire menni az abszurditásért.

Első nagyjátékfilmje a kábítószerfüggőségről szólt, a második pedig az abortuszról.

A két filmben nemcsak az a közös pont, hogy fontos szerepet kap a történetben az emberi test, és a főszereplőik nem lehetnek őszinték az adott társadalmi helyzetben: az egyikük a kokain függőségét titkolja, a másik pedig azt, hogy gyereket vár és abortuszt akar. Már abban a filmben is fontos volt számomra, hogy fizikai hatást gyakoroljak a nézőkre – így a drognak a gyermekekre gyakorolt veszélyeit akartam megmutatni. Próbálok olyan filmeket készíteni, melyeket látva a néző intenzív élményeken megy át, és ezek hatására kérdéseket tesz fel önmagának. Kevésbé vonzanak a pszichológiai játékok a filmekben, sokkal jobban szeretem, ha egy film nagyon konkrét és direkt hatást gyakorol a nézőre.

Aaron Sorkin állítja: azért kezdett el rendezni, mert már nem bízott a többi direktorban.

Én meg állítom, soha, de soha nem akartam rendező lenni. Ahogy a karaktereim, én is a szabadságot kerestem világéletemben. Rengetegféle munkám volt, a pincérkedéstől az újságírásig. Azt tudta, hogy én szerkesztő voltam? Például az itt szerzett tapasztalat sokban segített, hogyan kell irányítani egy stábot. De akármiből is éltem meg, egyvalami nem változott soha: napi két filmet megnéztem. Egy idő után meg lettem annyira arrogáns, hogy azt képzeljem: filmet és is tudok rendezni. Ez az első lépés, idáig nagyon sokan eljutnak. A nagyobb lépés, hogy erről másokat is meggyőzz.

Infó:

Audrey Diwan: Esemény. Bemutatja a Mozinet