- Kocsis Gergely: A sál

Párizs, 1913.
Pierre izgatottan fordult be a Pigalle egy mellékutcájába.
A nap tompán sütött át a legyezőszerű felhőrétegen, szórt fénnyel vonva be az elhasznált házakat. Már várta az ő Ilzéje, a nő, aki mindent tudott arról, hogyan lehet egy férfinak örömöt okozni.
A repedezett, zöld faajtón hármat koppantott: egy hosszú, egy rövid és még egy hosszú. Pam-pa-pam.
A gyönyör szimfóniája. Egy kis dallam kezdett formálódni a fejében, pattogós fúvósokkal, telt hangzású vonósokkal, erősödő dobpergéssel.
Az ajtó mögött megjelent Ilze magas, erőteljes alakja. Gyönyörű arcát határozott, de szép vonások alkották, érzéki szája maga volt az ígéret. Fiatal volt, nem volt még talán húsz sem.
– Gyere! – Csak ennyit mondott édes, érdes ízű franciasággal. A fekete fűzőre durva házikabátot húzott. ­Pierre­ szinte lebegve követte. Ismerte már a járást, keresztül a poros udvaron, ahonnan a privát szobák nyíltak. Innen-onnan zajfoszlányok szűrődtek ki. Hörgés, zihálás. Pierre elmosolyodott, ilyen lehet a mennyország vagy a pokol, igazából mindegy is neki, itt a helye. Befordultak az utolsó ajtón, Ilze gondosan behúzta a függönyt, és ráparancsolt, hogy vetkőzzön. Ő maga is ledobta magáról a kabátot, csak a fűzőt viselte alatta, és egy magas szárú lovaglócsizmát.
Pierre szerette ezt az egyszerű szobát: egy ágy, egy karcos, nagy, fehér gardróbszekrény, a sarokban egy retkes falitükör és egy szerszámtartó állvány az eszközöknek. Az izzadság, a kéj és a fájdalom szaga beleivódott a falakba.
A nő nézte, ahogy vetkőzik ez a kopaszodó, vén kéjenc. Ismerte, mint a tenyerét. Három éve járt már hozzá. Nézte a sápadt, fehér bőrt, a pókszerű testet, ahogy ott állt pőrén. Elővett egy lovaglóostort, nagyot suhintott a levegőbe. A férfi foghíjas szája mosolyra húzódott.
Férfiak. Ösztöntől hajtott vadállat mind. De ez a féreg talán mind közül a legrosszabb. Bárcsak ne mesélne a szex után az életéről! Bárcsak ne hencegne folyton arról, amiket tett, amivé lett! Undorító.
Pierre a nőt nézte, ott állt a kezében az ostorral, mint kilovaglásra váró igazi úrnő. Szinte meztelen volt. A fűző még jobban kiemelte dús bájait, hosszú combját. A férfi kedvtelve nézegette, majd hirtelen ötlettől vezérelve kutatni kezdett a ruhái között. Addig keresgetett, amíg elő nem vette az életét megváltoztató sálat. A fekete selymen a szivárvány minden színében játszó sávok fonódtak össze, szinte mozogtak az anyagon.
Pont ma volt huszonöt éve, hogy megcsinálta a szerencséjét, ezzel a bűvös, különös sállal. Egy pillanatra megrohanták az emlékek: a volt gazdája, egy angol lord kötötte fel magát vele, mikor megtudta, hogy vérbajos, és örökös nélkül fog meghalni. Pierre vágta le, hajnalban, amikor meg akart teríteni a reggelihez. Nem hiányzott sok az anyagból, talán csak három hüvelyk. A lord mindig is takarékos ember volt. Azóta megfogta az isten lábát, megkaparintotta a lord szárnyaló ópiumüzletét, biztos volt benne, a mágikus sáljának köszönhette, hogy megváltozott az élete. Itt az ideje ünnepelni. Az az ötlete támadt, hogy ez a „varázsszer” biztos a szexet is új magasságokba repíti majd.
– Mit akarsz ezzel? – szólt rá a lány.
– Tudod te azt jól…
A nő vérszomjasan elmosolyodott, lekevert egy hatalmas pofont a pimaszságáért, és kitépte a kezéből a sálat. Először gondosan kikötötte az ágyhoz, minden pántot jól meghúzva. Gyertyát hozott. A forró viasz gőzölgő, sápadt foltokat hagyott a férfi tésztaszerű testén. Jutott mindenhova. A férfi hörgött, a sálat akarta. Ilze előkapta a fűzője ráncából, tekintetébe újfajta sötétség költözött. A férfi nyaka köré tekerte. Kintről egy sanzon édes-bús hangja szűrődött be egy gramofonból.
Pierre a nőt nézte, ahogy ül rajta, és a keze szorítja az ő szerencsesálját. Illik hozzá. Olyan uralkodói és fennkölt, mint maga Ilze. A meszelt mennyezetet nézte, a gyertya árnyékot vetett rá. Mesealakoknak tűntek ők, ahogy mozgott felette a lány. Érezte, hogy Ilze egyre erősebben húzza a sálat, fogy a levegője. A ritmus gyorsult. A gyönyör fokozódott, ő csak hörgött. Még soha életében nem élt át hasonlót. Aztán egyszer csak eltűnt minden. Csak a csend és az üresség maradt.
Ilze gyorsan lemászott a halott férfiról. Már egy ideje nem rángatózott. Kapkodva felöltözött. A szekrényből egy kopott bőröndbe dobálta szegényes cuccait. Visszanézett a férfira, aki úgy feküdt ott, mint egy kikötözött, sápadt disznó. Odalépett hozzá, lehúzta a nyakáról a sálat, és a durva kabátja zsebébe rejtette.
Végigrohant az udvaron, a városon. Villanásokként érzékelte az embereket, akik élték normális életüket a nagyvárosi kora estében. Csak illúzió. Senki sem normális.
Egy fél óra múlva már a berlini expresszen ült, vele szemben egy kopasz, szakállas úr. Őt bámulta. A lány a sállal játszott. Az anyag kígyóként tekeredett egyik kezéről a másikra. A halál érintését érezte rajta. Furcsa, bizsergető érzés volt. A vonat hangos sziszegéssel gurult ki a fémszerkezetű pályaudvarról, amikor a lány jobban szemügyre vette a vele szemben ülő férfit, és rámosolyodott.