Rákóczi tolmácsa

II. Rákóczi Ferenc több nyelven beszélt. Törökül nem. Jenikői, majd rodostói száműzetésében azonban szót kellett értenie a Porta hatalmasságaival. Hűséges követője, Mikes Kelemen a soha el nem küldött leveleiben megemlít egy bizonyos Ibrahimot, aki – magyar lévén – a két fél számára gyakran tolmácskodik.

Honfitársunkat a törökök Ibrahim Müteferrikának nevezték. Ez utóbbi szó afféle íródeákot, a hadsereg mellett tevékenykedő értelmiségit, ügyintézőt jelent. Az erdélyi fiatalember magyar nevét sajnos nem tudjuk. Annyi azonban kiderült, hogy protestáns lelkipásztor volt, és az 1690-es évek elején egy portyázó török csapat foglyul ejtette. Korbácsütésekkel, láncban-béklyóban hajtották végig a Balkánon, Isztambulban pedig eladták a rabszolgapiacon.

Hogyan alakult a sorsa a következő évtizedben? Homály borul a nyilván keserves életszakaszra. Egy jóval későbbi írásából arról értesülünk, hogy szenvedéseinek mélypontján beállt janicsárnak. Parancsnoka, Damat Ibrahim pasa, aki később nagyvezér lett, tehetséget látott az egykori gyaurban. Taníttatta, és kisebb-nagyobb szellemi feladatokat bízott rá. Ilyen emberek kellettek a pasának. Damat ugyanis tisztában volt a ténnyel: a birodalom, semmi kétség, hanyatlásnak indult. A hódító hadjáratoknak befellegzett. A Portának tehát, hogy a csődöt elkerülje, az eltérő kultúrájú Nyugat felé kell fordulnia.

Francia diplomaták, írók, nyelvészek érkeztek Isztambulba. A felvilágosodás előszelei keringtek már az Aranyszarv-öböl felett. Beköszöntött a „fényes tulipánok korának” titulált reform-időszak. A pasa enyhítette a Próféta vallásának szigorú követelményeit, és felhatalmazta a „mi” Ibrahimunkat, hogy teremtse meg az oszmán világ első nyomdáját. Akadékoskodók, ellenzők, sőt, ellenségek hátráltatták a munkát, de honfitársunk, aki legénykorában talán láthatta Misztótfalusi Kis Miklós kolozsvári nyomtatóműhelyét, bécsi szakembereket is alkalmazva egy éven belül megoldotta a feladatot. 1728-ban kiadta a mozgatható arab betűkkel nyomott arab-török szótárt. Sajtója alól sorra jöttek ki a történelmi témájú kötetek, többek között az afgán-török háború históriája és a hódító Timur Lenk életútja.

A reformkorok – mint tudjuk – nemegyszer torkollnak forradalmakba. A Boszporusz táján azonban a múlt rontott rá a jövőt érlelő jelenre. A fölöslegessé vált, jövedelmüktől megfosztott janicsárezredek gyökerestül tépték ki a „fényes tulipánokat”. A lázadók szétverték a nyomdát, s miután benyomultak a szultáni palotába, a Topkapi Szerájba, lekaszabolták a reformer nagyvezért, Damat Ibrahimot. A nyomdász Müteferrika nem adta fel a reményt. Könyvkészítő intézete egyetlen szál „tulipánként” még jó tizenöt évig világított a visszatelepedő sötétségben. „Barátunk” – ahogy Mikes említi – továbbra is látogatta Rodostóban a betegséggel küszködő, faesztergálással foglalatoskodó nagyságos fejedelmet. Hozta-vitte a híreket, és – biztosak lehetünk benne – öregedvén is szívesebben látta volna minaretek helyett Kolozsvár templomtornyait.

Manapság a török idegenvezetők büszkén mutogatják a turistáknak Isztambulban a Galata-torony tövében fehérlő, kőturbánnal koronázott síremléket, mondván, hogy itt nyugszik az iszlám művelődéstörténet kiemelkedő, megbecsült alakja.

Mi, magyarok, arra gondoljunk inkább, hogy ez a lelkész, rabszolga, janicsár, nyomdász, tudós a haladni akaró Európát képviselte.