Ha csak az utóbbi hetek parlamenti választásait vesszük alapul, elég gyászos képet kapunk Európáról és a világról. Svédországban a populista Svéd Demokraták második helyen végeztek az ottani választáson, s megbukott a baloldal, Olaszországban Giorgia Meloni szélsőjobboldali radikális pártja, az Olasz Testvérek simán megnyerte a parlamenti választást, így itt is a jobboldal alakíthat kormányt.
Marine Le Pen ugyan májusban nem nyerte meg a francia elnökválasztást, de sosem szerepelt ilyen jól elnökválasztáson jobboldali populista politikus, pártja, a Nemzeti Tömörülés pedig a júniusi parlamenti voksoláson 89 képviselői helyet szerzett, amire sosem volt példa a politikai erő történelmében.
Németországban ismét feljött a populista Alternatíva Németországért (AfD) párt, amely már megközelíti a 15 százalékot, Spanyolországban valamelyest csökkent a szélsőjobboldali Vox népszerűsége, de közben a jobbközép Néppárt előretört és egyes felmérések szerint már 9 százalékkal előzi meg a kormányzó szocialistákat. Hollandiában megint második helyen áll a közvélemény-kutatásokban Geert Wilders Szabadságpártja (PVV), Ausztriában az Osztrák Szabadságpárt már 20 százalék felett van, megelőzi az Osztrák Néppártot, s a lista nyilván nem teljes. Egyértelműen látható, mennyire jobbra fordult Európa. A folyamat persze nem most kezdődött, de a jelenséget felgyorsította a megélhetési válság.
A populizmus térnyerése nem kizárólagos európai jelenség. Az egy héttel korábbi brazil elnökválasztás megmutatta, hogy ez milyen mélyen beivódott a brazil társadalomba. Jair Bolsonaro hivatalban lévő elnök az előzetes jóslatokra rácáfolva több mint 42 százalékot szerzett.
Nem kérdés, hogy a szélsőjobboldal soha nem volt még ilyen erős Európában.
A legutóbbi voksolásokon minden hatodik uniós állampolgár, 17,1 százalék szavazott a szélsőjobboldali pártokra a több tucat akadémikus által összeállított PopuList projekt összesítése szerint, amelyet az El País közölt. A globalizált és bizonytalan társadalmakban a középosztályok elégedetlensége kulcsfontosságú tényezője ennek a jelenségnek, amelynek azonban országspecifikus vonásai is vannak.
A PopuList projekt katalogizálta az európai szélsőjobboldali csoportokat. Különböző árnyalatú politikai erőkről van szó, amelyekben a nacionalizmus, a szuverenitásra törekvés, a tradicionális konzervatív értékek emlegetése a közös. A nyolcvanas években ezek a radikális erők a szavazatok legfeljebb 4 százalékát szerezték meg. 2007 és 2010 között arányuk már 8 százalékra emelkedett, és a 2015-ös migrációs válsággal tovább gyarapították szavazótáborukat. 2022-ben a szélsőjobboldal népszerűsége tovább emelkedett. Általánosságban megállapítható, hogy minden egyes ugrás akkor következett be e pártok népszerűségében, amikor valamilyen válság volt a kontinensen. 2008-ban kitört a gazdasági válság, amelyet csak elmélyített a déli államokban a Berlin és az EU által diktált szigorú költségvetési politika. 2015-ben következett a menekültválság, amikor a populista pártok azt hirdették, minden rossz okai a bevándorlók, miattuk nő a bűnözés, ők veszik el a munkalehetőséget a hazai lakosságtól. Most újabb válságot élünk, amelyet a hirtelen megemelkedett energiaárak váltottak ki. Felmérések szerint azonban a krízis ellenére az európaiak továbbra is nagy arányban helyeselik az ukránok támogatását függetlenségi harcukban.
Annak ellenére, hogy válságok idején ezek a pártok mindig megerősödnek, szakértők szerint a populizmus ily mértékű térhódításának okai azonban nem feltétlenül csak a mai történésekben keresendőek. Az emberek elégedetlensége már hosszú ideje óta fokozódott. Christophe Guilluy francia geográfus. a kérdés régi kutatója úgy véli, hogy
„ami ma történik, az a nyugati országokban az 1980-as évek óta hozott gazdasági döntések következménye. Szerepe van ebben a globalizációnak és annak, hogy sokan lakóhelyüktől távol vállaltak munkát. Nem vették észre a hatalmon lévők, hogy ezek a döntések destabilizálják a Nyugat sajátosságát, a gazdaságilag, kulturálisan és politikailag integrált többségi középosztályt.”
E középosztály nagy része összeomlott, vagy visszalépést érez életminőségében. Mélységes elégedetlenséget, sőt haragot éreznek a politikai, pénzügyi és kulturális berendezkedéssel szemben, és a szélsőjobboldal javaslataiban látják problémáik lehetséges megoldását, véli a szakértő. Ez az elbizonytalanodás különösen erőteljesen érzékelhető a nagyobb települések külvárosaiban. „A szélsőjobboldalra Svédországban például a periférián élők szavaznak, nem Stockholm” - mondja Guilluy, aki nemrégiben adta ki a témáról szóló könyvét (Les dépossédés, Les dépossédés, Flammarion).
Giovanni Capoccia, az Oxfordi Egyetem összehasonlító politikatudományi professzora, a demokráciát és a szélsőjobboldalt érintő kérdések szakértője, szintén úgy véli, hogy a populisták előretörésének kérdését szélesebb időspektrumban kell vizsgálni. Állítja: „A radikális jobboldali pártok 30 éve növekednek. Általánosságban elmondható, olyan szemléletváltás zajlik a világban, amelynek révén a politikai élet elfogadott pártjaivá válnak, vagyis már nem számítanak olyan tabunak, mint a múltban. Ez a folyamat, illetve az a tény, hogy jelszavaikat sokszor más, mérsékeltebb jobboldali pártok is átvették, tette lehetővé kormányzati részvételüket. Így a lakosság nagy része számára ugyanolyan lehetőség a populista pártra szavazni, mint az összes többire”.
S miközben kétségtelenül vannak közös általános vonásaik a szélsőjobb pártoknak, akadnak országspecifikus jellemzőik is. Svédországban a bűnözés játszott fontos szerepet; Olaszországban kulcsfontosságú tényező volt, hogy az Olasz Testvérek nem vett részt Mario Draghi egységkormányában, Franciaországban pedig a muszlim bevándorlás alakította. Mindez azzal párosul, hogy a társadalom széles rétegeit jellemezi nosztalgia a múlt iránt, amikor úgy érezték, jobban éltek, kevesebb volt a bevándorló, kevesebb bűnözést értékeltek. Ez az időszak a valóságban nem feltétlenül volt jobb gazdasági szempontból, hanem sokszor a kedvező személyes emlékek miatt gondolnak vissza pozitívan a korábbi évekre, vagy csak egyszerűen az eltelt idő szépítette meg a múltat.
Peremről a főáramba
A Politico elemzése szerint Európában a szélsőjobboldali pártok támogatottsága átlagosan egyetlen százalékponttal sem nőtt az ukrajnai orosz invázió februári kezdete óta. A lap megvizsgálta az Európai Parlament két szélsőséges frakciója, az Identitás és Demokráciához, illetve az Európai Konzervatívok és Reformistákhoz tartozó pártok népszerűségének alakulását. Azt a következtetést szűrték le, hogy a szélsőjobboldali pártok támogatottságának növekedése több évvel ezelőtt történt meg.
A Svéd Demokraták első felfutása a 2014-es választások után következett be, amikor 10 százalék körüli értékről 20-ra nőtt. A szélsőjobboldali Alternatíva Németországért AfD Németországban 2015-ben és 2016-ban gyorsan növekedett, elérve a 14 százalékot a Politico által egyesített közvélemény-kutatásokban. Olaszországban Matteo Salvini pártjának elődje, az Északi Liga 2015 elején előzte meg először a Silvio Berlusconi vezette Forza Italiát, népszerűségének csúcsára 2019-ben ért, amikor 37 százalék voksolt volna a pártra, ettől fogva elindult lefelé a lejtőn, s egyes mostani felmérések szerint már csak ötödik helyen áll a pártok versenyében.
A szélsőjobboldal a politika peremről a főáramba került. „A szélsőjobboldali pártok normalizálódtak, és a politikai paletta szerves részévé váltak” – magyarázta Cathrine Thorleifsson, aki az Oslói Egyetemen kutatja a szélsőséges pártokat. "Elfogadták őket a választók és más, hagyományos politikai erők is". A jobbközép és a szélsőjobb közötti együttműködés kevésbé lett tabu. Szélsőjobboldali pártok Ausztriában, Finnországban, Észtországban és Olaszországban is kormányra léptek. Valószínűleg más országok is követni fogják őket. Cas Muddle, a téma egyik vezető kutatója pedig arra mutat rá,
az a tény, hogy sok jobboldali párt vette át a szélsőjobb témáit, még jobban destabilizálhatja Európát.
Ráadásul az Olasz Testvérek sima győzelme az olasz választáson hullámot is elindíthat Európában. Ebben szerepet játszik az is, hogy már nem ördögtől való a szélsőjobb kormányzati szerepvállalása, elmúltak azok az idők, amikor jobb- és baloldali a tradicionális pártok összefogtak, hogy elkerüljék a populisták hatalomra jutását.
George Simion, a Románok Szövetsége a Románok Uniójáért (AUR) vezetője lelkesen ünnepelte Meloni győzelmét Olaszországban, és azt mondta, hogy pártja is követi majd Meloniék példáját, ami nem is feltétlenül légből kapott kijelentés: augusztusban 25 százalékon mérték az AUR-t, amelyet már csak a szociáldemokraták előznek meg.
Spanyolországban a Néppárt egyedül aligha szerez többséget a jövő év végi választáson, így a szélsőjobboldali Vox párttal kell megállapodnia, amelynek vezetője, Santiago Abascal Meloni szövetségese. Míg a Néppárt korábban elutasította, hogy a Voxszal kormányozzon, tavaly tavasszal az újonnan megválasztott vezetője, Alberto Núnez-Feijóo zöld utat adott egy koalíciós megállapodásnak az ultranacionalista csoporttal Spanyolország középső részén, Castilla y León régióban.
Az is tény, hogy a szélsőséges pártok elmozdultak a centrum felé, ezt láttuk Marine Le Pen, vagy Giorgia Meloni esetében. Flandriában a jobboldali Vlaams Belang (Flamand Érdek) pedig kifejezetten elutasítja a "szélsőjobboldali" megjelölést. A Svéd Demokraták többször is hangoztatták, szakítottak a fasiszta múlttal. A nyílt rasszizmus e pártoknál is tabuvá vált, a retorika a migrációs politika bírálatára koncentrálódott.
