„Közös stratégia és egy kiemelkedő vezető kellene, különben ezek az akciók elszórt tiltakozások maradnak”

Tóth András politológus szerint százfejű, mozgalmi alapon létrejött érdekképviseletekkel ez nem megy.

A pedagógusok megszakításokkal ugyan, de február óta tiltakoznak az oktatási rendszer súlyos gondjai, az alacsony béreik és a sztrájkjoguk csorbítása miatt. Ez a kitartás hozhat változást a hazai szakszervezeti mozgalom megítélésében?

Van egy sokszínű mozgolódás a munkavállalók körében, de nekem nem úgy tűnik, hogy a szakszervezetek lennének a főszereplők ezekben az akciókban. A napokban a kukások spontán sztrájkja is azt jelezte, hogy van egy sor jogos panasz, ahogy Európa-szerte mindenhol. A pedagógusoknak és szinte minden munkavállalónak mindenütt megnőttek a kiadásai a magas infláció miatt. A kérdés az, hogy a szakszervezetek fel tudják, fel akarják-e vállalni minden területen a megmozdulásokat és van-e olyan vezető, aki ezeknek az élére tud állni.

Ezt a pedagógusoknál most nem látja?

Meg tudja mondani, hogy ki a pedagógus szakszervezet vezetője?

Én igen, de sokan valószínűleg nem. Egy karizmatikus vezető lenne a megoldás?

A szakszervezeti munka sikere legalább felerészben azon múlik, hogy van-e egy olyan vezető, aki képes röviden, egyszerűen, érthetően megfogalmazni a bajokat és egyben kiutat is tud mutatni. A pedagógusok tiltakozása nemcsak arról szól, hogy több bér kellene, hiszen az oktatásnak számtalan egyéb baja van. Ha ebben valaki utat tudna mutatni, akkor lenne követője, ám ha nincs ilyen vezető és nincs ilyen szakszervezeti politika, akkor nem lesz tömeg sem. Addig rendes és kedves tanárok időnként kimennek az utcára, majd abbahagyják az akcióikat.

Most van egy közös célja a szakszervezeteknek, mégis hol innen, hol onnan kapjuk a meghívókat az eseményekre. Ez jól van így?

A szakszervezetek egyik feladata, hogy helyben segítsék a munkavállalókat a gondjaik megoldásában, másrészt azonban az oktatás központosítása miatt olyan szervezetet kell létrehozniuk, amely partnere tud lenni az államnak, a kormánynak. Számtalan kérdésben olyan kompromisszumot kell találni, ami mind a két félnek kedvező, de ez százfejű, mozgalmi alapon létrejött szervezetekkel nem megy. Közös stratégia és egy kiemelkedő vezető kellene, különben ezek az akciók elszórt tiltakozások maradnak.

A diákok és a szülők is beleálltak a mostani megmozdulásokba. Ez sem hozhat átütő változást?

Ha elég sokan tiltakoznak elég hosszan, akkor a kormány is kénytelen lesz lépni, de ez nem változtat a szakszervezetek helyzetén.

Az ezredforduló környékén a vasutasok, a mozdonyvezetők gördülő sztrájkjai az egész országot megbénították, a kormány kénytelen volt beadni a derekát. Most az Orbán-kormány nem tartja alapvetőnek az ország működése szempontjából a pedagógusok panaszait?

Két lényeges különbség van az akkori és a mostani gördülő sztrájkok között. Egyrészt a vasutasok akciói mögött akkor volt egy erős politikai támogatás, az ellenzékben lévő Fidesz ugyanazt akarta, mint ők. Másrészt akkor még szabadon sztrájkolhattak a közszférában dolgozók, ráadásul a vasúti közlekedés jellege miatt a budapesti főpályaudvarokon dolgozó néhány száz ember el tudta érni a látszatot, hogy áll az egész ország, tehát aránytalan volt a sztrájk hatása a benne résztvevők létszámához képest. Sok európai országban éppen ezért van valamilyen szabályozás, hogy arányos legyen a sztrájk hatása a sztrájkolók számával. Amikor a Fidesz hatalomra került, rögtön megváltoztatta a sztrájktörvényt, és praktikusan ellehetetlenítette a sztrájkjogot a közszférában, azért, hogy kis munkavállalói csoportok ne tudják megbénítani az országot.

Csakhogy ezzel azt is korlátozzák, ha egy szakma összes munkavállalója sztrájkolni szeretne.

Ezért hangsúlyozom annak fontosságát, hogy a sztrájktörvény a tiltakozni akarók számával arányosan tegye lehetővé a fellépést. Ennek hiányában az elégedetlenek elmennek a polgári engedetlenség felé, ami törvényben nem védett lehetőség, és senkinek nem jó, ha kiváló pedagógusok emiatt nem folytathatják munkájukat.

Erre hivatkoznak a szakszervezetek is, mégis folytatódik az engedetlenség.

Megint ott vagyunk, hogy hányan vannak azok, akiknek problémájuk van az oktatási rendszerrel és hányan tagjai ezeknek a szakszervezeteknek? Évente, fél évente egyszer kirobban valami megmozdulás, két hétig tart, aztán elül. A Gyurcsány-kormány megszorító intézkedéseivel szemben felépítettek egy négyéves tiltakozási hullámot, ami elvezetett a baloldal bukásához. Meg tudják ezt most így szervezni? Meg akarják ezt csinálni? Nem látom az elszánást, mert ehhez az kell, hogy a különféle mozgalmak és a különféle személyek megpróbáljanak összeállni, együttműködni, kompromisszumot találni egymás között, feláldozni személyes érdekeket egy hosszú távú cél érdekében.

2018-2019 fordulóján összeértek a rabszolgatörvény elleni tiltakozások és a munkahelyi bérharcok, mégis azt mondta: álmok és csalfa remények hulltak porba. Akkor sem működött az összefogás?

Mindig az a kérdés, vajon átalakul-e egy elégedetlenségi érzés közösségi cselekvéssé. Amíg a különböző szervezetek és tiltakozók nem állnak össze, s nem képesek egy közös követeléslista mellett megszerveződni, addig a kormány egyedül van a színen és több lehetősége van arra, hogy leszerelje az elszigetelt fellángolásokat.

Valamennyi szakmában hiányzik az ilyen típusú stratégiaalkotás?

Az iparban, ahol magán munkáltatók vannak, lehet, hogy erre nincs is szükség, hiszen a munkáltatók decentralizáltak, ott jó a helyi alkuk rendszere. Az oktatásnak az a sajátossága, hogy nem decentralizált, sőt jobban koncentrált, mint bármikor a rendszerváltás óta. A kormány is tudja, hogy a pedagóguskérdést rendeznie kell, csak próbálja áttolni másra a felelősséget. Nem véletlenül kezdte az uniós pénzektől függővé tenni a pedagógusbérek emelését. Húsz éve foglalkozom a szakszervezeti mozgalommal, ezért állítom, hogy amíg nincs belső változtatás, addig nem jutunk sehova. Az amerikai szakszervezetek a költségvetésük felét tagszervezésre fordítják. Hány magyar szakszervezet teszi ugyanezt? Hány magyar ember érzi azt, hogy megéri befizetni a tagdíjat, mert cserébe kap valami szolgáltatást a szakszervezetektől?

A szakszervezetek meg azt mondják, hogy ne szolgáltatásokat, segélyeket meg üdülési lehetőségeket várjanak tőlük, mert ez a korszak lezárult.

Magyarországon hiányzik az a fajta legitimitása a szakszervezeteknek, ami nyugaton megvan, mert ott elismerik, hogy a munkájuk hozzájárult a szociális piacgazdasághoz. Nálunk ez hiányzik, részben mert a szocializmus idején a szakszervezetek az államgépezet részei voltak, részben mert a rendszerváltás után szétestek, eltűnt a tagság nagy része. Nem tudom, a pedagógusok hány százaléka szakszervezeti tag, de abban biztos vagyok, hogy többnek kellene lenni, amekkora az elégedetlenség most a körükben. Ahhoz azonban, hogy egy sikeres mozgalom felépüljön, a szakszervezeteknek is tagokat kell szervezni és szervezetet kell építenie, jobban és hatékonyabban, mint eddig.

Szakszervezeti vezetők sokszor azzal érvelnek, hogy az emberek elfelejtettek közösségben gondolkodni, kiveszett belőlünk a szolidaritás. Így látja?

Ez igaz is, meg nem is. Régen azért volt szolidaritás, mert nem volt jóléti állam. A szakszervezetek szervezték a társadalombiztosítást, a tagok valóban egymásra voltak utalva, egymásra figyeltek. Ma mindannyian az állami társadalombiztosítás kliensei vagyunk, és örülünk, ha mi meg tudunk élni valahogy a fizetésünkből, nem marad pénz és energia mások bajainak megoldására.

A szakszervezeti mozgalmon belül képzéssel, oktatással javulhat a helyzet?

A szakszervezeti képzés és oktatás romokban van. Vannak alkalmi képzések, de sokan sokfelé mozognak, nincs összefogva ez sem. Ezért is lenne szükség egy nagy szakszervezeti központra, aminek van pénze kitalálni és megvalósítani programokat. Az állami szféra centralizált jellege miatt az itt működő szakszervezeteknek is sokkal egységesebbnek kell lenniük. Nem elég a morális követelés, hogy a pedagógusok több tiszteletet érdemelnének a társadalomtól, jobb fizetést, nagyobb megbecsülést, jobb munkahelyi körülményeket, ehhez tudni kell erőt is társítani.

Milyen akciók mutatnának erőt? A jelek szerint, ami most történik, az kevés.

A szakszervezetek ereje a tagságuk, de még a legnagyobb létszámú szervezetekre is igaz, hogy a munkáltatóknál és a kormánynál van az igazi hatalom, a szakszervezetek hozzájuk képest mindig csak reagálnak. A nagy munka számukra az, hogy megtalálják azt a nagyon vékony ösvényt, ami elég radikális ahhoz, hogy a munkavállalókat bevonzza, de elég kompromisszumkész, hogy a munkáltató is szóba álljon velünk és ne lásson ellenséget bennünk, hanem azt mondja, érdemes veletek megegyezni. Ehhez rengeteg háttérmunkán át vezet az út, egy-egy látványos akció nem elég. Ahhoz, hogy hosszútávon sikeresek legyenek a szakszervezetek, ezt az aprómunkát kell megcsinálni.