Akciómese a föld alatt

A digitális interakció sokkal jobban megmozgatja a nézőt a Kolibri Pince Áruló című ifjúsági előadásában, mint a hagyományos részvétel. Már csak emiatt is megéri látni a produkciót.

Mobiltelefonjaink szigorú kikapcsolása mellett léphetünk csak be a Kolibri Pincébe, de nem kell sokáig nélkülöznünk a kütyüket, az Áruló nézőterén minden helyhez tartozik egy készülék. A Kolibri Pince legújabb ifjúsági előadása ugyanis digitális interaktivitásra épül, számos jelenetnél voksolhatunk a további fejleményekről, így a többség szava befolyásolja a darab kimenetelét egészen annak lezárásáig. Sok mindent kiválaszthatunk eme digitális módszerrel, még a szereposztás utolsójaként álló, mégis főszereplő Futár (Nizsai Dániel) nevét és ruhájának színét is, így az egész kissé olyan, mint egy videójáték. A produkció a PlayOn! nemzetközi együttműködés keretében készült, melynek lényege, hogy a színházi néző a már említett rendszer használatával, egy applikáción keresztül válik az előadás résztvevőjévé.

A cselekmény szerint egy tizenhét éves lány, Emma (Nyirkó Krisztina) egyszerre bujkál kontrollmániás édesanyja és egy titokzatos aktivista elől. Belekeveredik az anyja által irányított CÉG legtitkosabb ügyeibe, úgy érzi, állandóan megfigyelik, nem bízhat a környezetében lévőkben, végül egy mit sem sejtő pizzafutár – és rajta keresztül a nézők – segítségét kéri szorult helyzetében. A színdarabot Esther Richardson és Cecilie Lundsholt „Traitor” című, eredeti műve alapján, Rupp Anikó fordításának felhasználásával Eck Attila és Vidovszky György írta. Ezutóbbi két név mondhatni biztosít minket afelől, hogy minőségi ifjúsági színházat láthatunk.

Sötét, mégis stílusos térbe érkezünk, ahol a kivetítők, a videó, alapvetően a technológia dominál, a látvány- és jelmezterv Pajor Patrícia és Herman Anett nevét dicséri. A kosztümök egyszerre maiak és kissé jövőszerűek, jól illeszkednek a darab kérdésköréhez. A szereplők nagyjából fele-fele arányban tűnnek föl a színen és a felvételeken, így az előadás két térben valósul meg. A térfigyelő kamera snittjei leképezik az állandó megfigyeltség érzetét, emellett Monori András gépzenéje és az imázsfilmek örökké emlékeztetnek minket a virtuális létre. A négy színész játékát valójában egy egész stáb munkája egészíti ki még a színpadon is: a szoftverfejlesztés az angliai Ben Kirman, a technikai kivitelezés Farkas István, a videó Bárdi Gergő és Albert Kinga, a webdizájn pedig Gidró Nándor érdeme.

Mindez nem hat idegenül, könnyen otthonossá válik az Áruló teremtette atmoszféra, maga az anyag mondhatni faék egyszerűségű, és az internetes böngészéseink alatt meghozott pillanatnyi ítéleteinkre épít. Nyomozójáték áll az Áruló színlapján, és valóban arra haladunk tovább, amerre a többségi szavazatok szerint a forró nyom található. Az irodaházban játszódó cselekményben olykor a CÉG főosztályvezetőjével (Tisza Bea) vagy az épület portásával (Krausz Gábor) derítjük föl a terepet.

Vidovszky György rendezését érdemes többször megtekinteni, hiszen a játék minden alkalommal közönségéhez igazodik. A színészgárda munkáján érződik az állandó készenlét, hiszen kevés az esély rá, hogy kétszer ugyanaz az akciómese születik meg a színpadon. Az egész jócskán erőltetett, mégis jogos kérdéseket felvető történet arra fut ki, hogy nézőjét döntéshozóvá tegye, pillanatok alatt nyilatkozzon arról, mit jelent számára a szabadság, a figyelem, a biztonság. Az Áruló olyan előadás, ami még sokáig folytatódik a fejünkben, a színlapon jelzett tizennégyéves kor fölött is bőven ajánlott.