„Az univerzum két halmazból áll: az egyik halmaz Marseille, és a másikba tartozik minden más; ezek a történetek Marseille-ben játszódnak, vagyis az általatok ismert világegyetemen kívül.”
Willie egy amerikai bulldog volt, amire (bocsánat, kutyatartók, akire) voltaképpen féltékeny voltam, mert a nagybátyám, Pierre bácsi és élettársa számára Willie-nél nem létezett fontosabb élőlény nemhogy Marseille-ben, de az egész bolygón sem. Pierre bácsi élettársa rendkívül kedves francia asszony volt három gyerekkel, pontosabban szólva néggyel, mert a negyedik gyerek maga Willie volt, akit a többi családtag úgy elkényeztetett, hogy szerintem a kutya komplett hülyének nézte őket, legalábbis ha tudott volna beszélni, bizonyára megjegyezte volna, hogy ebédre a marha hátszín félig átsütve – az azért túlzás.
Merthogy a rohadt dög marha hátszínt kapott, s az asszony természetesen Pierre bácsira bízta a hús megvásárlását, merthogy a családban Pierre bácsi volt az igazi ínyenc, így a húsokhoz remekül értett – ráadásul a Willie-nek szánt hátszínt nem a kóser hentesnél vette meg, amitől enyhe fájdalom járta át a szívemet, mert tudtam, hogy én abból a félig átsütött húsból nem ehetek majd. Pierre bácsi sem evett belőle, az egészet az a rohadt dög zabálta föl, s miközben irigykedve néztem, ahogy a szaftos húst falja, a kutya rám pillantott, s szerintem belül elröhögte magát.
– Ez a kutya rajtam röhög – súgtam oda Pierre bácsinak, aki csak ennyit mondott:
– Ne csodálkozz rajta, te dinnye.
Na, ennyit a zsidók összetartásának legendájáról. Még egy kutya is közénk állhat!
Ugyanis Willie-t Pierre bácsikám is imádta, szerette dögönyözni, sőt, egy különösen forró napon a kertben épített, betonaljzatú fürdőmedencét is képes volt kitisztítani, hogy Willie megfürödhessen benne. Az én kedvemért természetesen nem takarította volna ki, ezzel tisztában voltam, de amikor látta a hőségtől szenvedő kutya tekintetét, megszánta, s nekiállt kitakarítani, majd feltölteni a medencét friss vízzel.
– Hogy fulladnál bele, te rohadt dög – gondoltam magamban, mert még előttem volt az a kép, ahogyan Pierre bácsi a hátszínt válogatja a kutyának, nem nekem, ó, dehogyis, hanem a család szeme fényének, az elkényeztetett dögnek, aki a kényeztetést amúgy teljesen természetesnek tartotta, érezte, hogy ebben a családban ő a valaki, én pedig a senki vagyok, egy migráns magyar, akinek a kedvéért nem vesznek kóser hátszínt és nem töltik fel a kerti medencét friss vízzel.
Milyen szerencse, hogy egyszer elvesztettem.
Mármint Willie-t magát.
Nem állítom, hogy nagyon sajnáltam volna, de azért igyekeztem bűnbánó képet vágni, amikor az esti sétáltatásból a kutya nélkül tértem vissza.
– És Willie? – kérdezte Pierre bácsi élettársa holtra váltan, mire bevallottam neki töredelmesen, hogy a közeli parkban, ahová sétálni vittem a kutyát, Willie egyszerre csak elrohant, s hiába kiabáltam utána, hogy „gyere vissza”, ő nem jött vissza. Egyébként maga a család engedélyezte, hogy a parkba érve levehetem a kutyáról a pórázt, szóval úgy gondoltam, nem az én hibám, hogy a kutya megszökött tőlem. De hamarosan kiderült, hogy Pierre bácsi az én nyakamba akarja varrni a felelősséget.
– Hagytad, hogy elfusson? – hördült fel a bácsikám, mire csak a vállamat vonogattam, s azt dörmögtem, hogy esélyem sem volt, mert miután lecsatoltam róla a pórázt, azonnal vágtázni kezdett, s hiába rohantam utána üvöltözve, a kutya már messze járt.
Pierre bácsi és az élettársa úgy néztek rám, mint egy anyagyilkosra. De nem bántam. Elszaladt a rohadt dög, na és akkor mi van, gondoltam, az ő döntése volt, nem az enyém, tudhatta volna, hogy ha megszökik, akkor nincs többé dögönyözés, kedveskedés, hűsölés a medencében – félig átsütött marha hátszínről nem is beszélve.
Néztek rám megkövülten, s egyszerre csak Pierre bácsi felkiáltott:
– Milyen nyelven beszéltél hozzá? – kérdezte, mire nekem tátva maradt a szám.
– Magyarul – válaszoltam. – De hát nem mindegy?
– Hogy lenne mindegy, te dinnye?! – dörrent rám az öreg. – Hiszen ez a kutya nem ért magyarul! Miért nem franciául beszélsz vele?!
Mert eszembe sem jutott, válaszoltam volna, ha mertem volna bármit is válaszolni, mert láttam már, hogy Willie eltűnésének nem Willie az oka, hanem én. Köszönöm, Pierre bácsi, igazán kedves magától – gondoltam –, hogy annak a tréfli, húst zabáló, medencében fürösztött dögnek a pártjára áll velem szemben, de fennhangon nem mertem szólni.
– Visszamész a parkba és hazahozod! – mennydörögte Pierre bácsi. – De nehogy magyarul beszélj vele, te dinnye!
Visszabaktattam hát a parkba, tudván tudva, hogy kutya nélkül leszek kénytelen hazamenni – de nem. Willie ott volt és a többi kutyával játszott.
– Viens ici, bon chien! – ordítottam neki utálkozva, mire felkapta a fejét.
– Viens ici, près de moi, Willie! – ismételtem meg, mire Willie először is röhögött egyet, majd tényleg odajött. Szerintem a kiejtésemen röhögött, úgyhogy beszóltam neki magyarul: „rohadt egy elkényeztetett dög vagy”. De ezen is csak röhögött – értett minden szót.
