Könyvkarantén
A forradalmak néha abszurd, komikus helyzeteket teremtenek. De nem csak a Louis Bonaparte brumaire 18-ája című művéből közismert marxi értelemben: „Hegel szerint minden esemény kétszer ismétlődik meg a történelem színpadán, csak azt elfelejtette hozzátenni, hogy ami először tragédia, az másodszor bohózat”. Hanem a hétköznapi, aprócseprő dolgok szintjén. Minden iskolás ismeri a történetet arról, hogyan nyomtattaták ki Petőfiék 1848. március 15-én délelőtt a Nemzeti dalt és a 12 pontot a Landerer-Heckenast nyomdában. A bécsi rendőrspicli hírében álló nyomdász, Landerer Lajos fennhangon, a cenzúrára hivatkozva megtagadta a márciusi ifjak kérését, de közben odasúgta nekik, hogy foglaljanak le egy nyomdagépet. Így is tettek, mire Landerer állítólag azt felelte: „Erőszaknak ellent nem állhatok”, s néhány óra múlva a pesti utcán osztogatták a forradalom követeléseit.
Bibó István nem akart miniszter lenni Nagy Imre harmadik, koalíciós kormányában. Hiába kapacitálták parasztpárti társai, Illyés Gyula és Keresztury Dezső, mondván „benne van civil kurázsi”, csak nehezen egyezett bele jelölésébe. Hogy miniszter lett, arról 1956. november 3-án az Akadémia alakuló ülésén értesült: „És akkor odajött hozzám Zolnay Béla, és súgta nekem, hogy »miniszter vagy«”. (Huszár Tibor: Bibó István – Beszélgetések, politikai-életrajzi dokumentumok. Magyar Krónika-sorozat, Kolonel Lap- és Könyvkiadó. Debrecen, 1989) A forradalomban való részvétele miatt utóbb életfogytiglani börtönre ítélt Bibó saját visszaemlékezése szerint abszurd helyzetbe került: „Ez a helyzet visszatérő álommotívum nálam: miniszter vagyok, nincs se autóm, se titkárnőm, se szobám, se telefonom, se semmim az égvilágon; fogalmam sincs, hogy kivel kell milyen érintkezést felvennem, hogy egyáltalán mi tennivalóm van ebben a helyzetben, hogy ez egy kétségbeejtő tehetetlenség.”
De azért november 4-én hajnalban, amikor megindult a szovjet csapatok támadása, az érte küldött autóval Bibó bement a Parlamentbe, ahonnan addigra már Nagy Imre és szűkebb környezete a jugoszláv nagykövetségre távozott. Bibó így csak néhány, az Országházban maradt személlyel, például Tildy Zoltánnal és Mindszenty Józseffel találkozott.
A hercegprímás, miután megtudakolta, hogy melyik „pártárnyalathoz” tartozik, azt kérdezte tőle, hogy „tulajdonképpen ki ez a Nagy Imre”.
Bibó közben átsétált az amerikai nagykövetségre: „...Rendkívül ágrólszakadt benyomást kelthettem, mert egy majdnemhogy rongyos télikabát volt rajtam, talán egyik gombja hiányzott is”. Mindez nem akadályozta, hogy „az egyedüli törvényes magyar kormány egyetlen képviselőjeként” felhívást intézzen a magyarokhoz és a világhoz. Amikor a szovjetek elfoglalták a Parlament épületét, egy szovjet tábornok elé állították, aki azt kérdezte: „(…) ki az a Bibó miniszter. Mondták, hogy ő a Nagy Imre-kormány egyik tagja. Kérdezte, hogy tehát fasiszta. Majlát Jolán mondta, hogy nem fasiszta. Akkor kommunista? Majlát Jolán megismételte, hogy nem kommunista. Akkor fasiszta, mondta a tábornok.”