Azt is mondhatnánk, hogy „business as usual". Orbán Viktor a szokásos időben, éjjel kettőkor a szokásos módon, győztes hadvezérként posztolta ki a szokásos üzenetet, hogy tudniillik kemény csatában megint „győztünk” Brüsszelben. Azaz a gázárak rendszabályozására vonatkozó uniós csomag alól megint felmentést kaptunk, merthogy az nem vonatkozik az olyan hosszú távú szerződésekre, mint a mienk, hanem csak az úgynevezett „spot” (azonnali) tőzsdei ügyletekre.
Igaz, hogy az eredeti „brüsszeli” javaslat is így szólt, de hát minden apróságon nem kell fennakadni. További világraszóló diadal, hogy a tervezett közös gázbeszerzés sem lett kötelező – miként a többi tagállamra sem -, hiszen miniszterelnökünk már korábban megmondta, hogy az ugyanúgy lassú és drága, tehát kudarcos lesz, mint a korábbi közös vakcinabeszerzés. Milyen igaz! Néhányan még emlékszünk arra, hogy kormányunk az EU-ban egyedüliként tényleg hihetetlenül gyorsan beszerezte a kínai Sinopharm-oltásokat, igaz, hogy dupla áron, mint a leszólt közös beszerzésű Pfizereket, amelyek viszont hatékonynak bizonyultak, szemben a gyenge hatékonyságú kínaival.
A kérdés már csak az, hogy ha az eddigi szankciós csomagok tárgyalása során – amint azt széles körben mindig közhírré tették – mindig győztünk, és ezért azokat Orbán rendre megszavazta, akkor miért van tele a sajtó a kormány közpénzből (mi másból) fizetett egész oldalas hirdetéseivel, amelyek szerint „a brüsszeli szankciók tönkretesznek minket”. Az eddig elfogadott szankciós csomagok közül egy tartalmazott energetikai – konkrétan kőolajbeszerzést tiltó – szabályokat, amelyek alól ugyanúgy felmentést kaptunk, mint most. Azóta is élvezzük a világpiacinál sokkal olcsóbb orosz kőolaj nyújtotta előnyt, aminek révén a MOL extraprofitjából finanszírozottan lehetséges az üzemanyag-árstop fenntartása.
Most akkor a szankciók okozzák a mi EU-ban negyedik, élelmiszerárak tekintetében csúcstartó inflációnkat, vagy nem? És ha igen, akkor miért szavazta meg Orbán kivétel nélkül mindegyiket, hogy aztán a hazai közönség előtt azokat állítsa be minden rossz okozójának? És miért indították be a több milliárdos közpénzt felemésztő nemzeti konzultációnak csúfolt kampányt ugyanezen szankciók ellen?
Utóbbira persze kézenfekvő a válasz: a „tábor” összetartása úgy félévenként akciókat kíván, különben a lelkesedés helyét az apátia venné át. Békemenetet nem célszerű félévenként tartani, mert az devalválná a csodafegyvert. Soros, migránsok, gender már lerágott csont, és most még választás sincs kilátásban, ami jó alkalom lehetne az ellentábor hazug lejáratására. Marad tehát „Brüsszel” és a szankciók. A mintegy kétmilliós hívősereg bizonyosan hozza a kötelezőt, és beküldi a konzultációs ívet, a várt helyre téve az ikszet.
Nero idejében könnyebb volt. Akkor, ha a pretorianusoktól az a hír jött, hogy a nép nyugtalan, hoztak pár új gladiátort, és az arénákban a nyugtalanság megtalálta a levezető utat.
A brüsszeli szankciók támadása nemcsak arra jó, hogy azokra lehet fogni a hatalom gazdaságpolitikai melléfogásait, hanem arra is, hogy ha netán a remélt pénzek a várakozások ellenére mégsem érkeznének meg, akkor kéznél lenne az ok: azért büntetnek minket, mert kiállunk a szankciók ellen.
Ami a melléfogásokat illeti, azokról a „sztárbefektető” jut eszembe (sokan ismerünk ilyet). Ő az, aki sűrűn ugrál egyik instrumentumból a másikba, és nagy mellénnyel henceg egy-egy befektetésen elért nyereségével, jótékony homályban hagyva azokat, amelyeken vesztesége keletkezett, nemkülönben a gyakori tranzakciók költségeit, melyeket a nap végén számba véve csendben megállapítja, hogy jobban járt volna, ha pénzét a bankszámlán hagyva fialtatja – persze mindezt már nem veri nagydobra. Az unortodoxia, a „kanyarban előzés” melldöngető gőzhengere ugyanis látványos csődöt mondott.
Mi másnak hívhatnánk azt, hogy a világon egyedülállónak reklámozott rezsicsökkentés, üzemanyag-árstop, extra adók, még extrább kamatok és más piaci beavatkozások ellenére az EU országai közül csak a három posztszovjet balti államban magasabb az infláció, s hogy az élelmiszerek drágulása nálunk (akik Európa éléskamrája voltunk) a legmagasabb? Hogy fizetőeszközünk, a forint nemcsak az euróval és a dollárral, hanem a török lírát kivéve minden európai fizetőeszközzel szemben többnyire két számjegyű arányban leértékelődött. Fizetési- és külkereskedelmi mérlegünk súlyosan deficites, államháztartási hiányunk a sokat szidott Gyurcsány-időszakéval vetekszik.
Nem vitás, hogy mindennek okozója a szomszédunkban dúló háború (beleértve az annak következtében hozott szankciókat) - is. Csakhogy a folyamat már azt megelőzően megindult, és a háború következményei a többi európai országot is sújtják, amelyek azonban – többnyire jobb adataik ellenére – nem kiáltják ki magukat a bölcsek köve kizárólagos birtokosainak. Lehet, hogy ha egyértelműen eldöntenénk, hová tartozunk, jobban járnánk. Mert így a páva tánclépései inkább egy riadt egérére emlékeztetnek.