A Karcok cím előrevetíti, hogy a könyvben tapasztalható világ sértő és bántó, nem a legkellemesebb. Az ég alatt a föld zárvány, átmeneti karantén?
A Karcokat én, az első kötet, A holt szerető folytatásának szántam, már csak azért is, mert az életem egy konkrét időszakában készült mindkettő anyaga. Akkoriban hajlamos voltam a világ negatív oldalát látni. Váratlanul elveszítettem a munkahelyem, ami megviselt, és alaposan rányomta bélyegét a mindennapos közérzetemre. Ugyanakkor a rám szakadt rengeteg szabadidő lehetőséget nyújtott az elmélyült gondolkodásra. Kényszeresen írtam le, amit láttatott velem a tudatalattim. Nem volt nehéz munka, egyszerűen csak le kellett írnom, amit elém vetített. Beültem a nézőtérre, és figyeltem.
Lencsés Károly: a fa
A költészet kiút?
Igen, a költészet kiút volt azokban a pillanatokban. Egyfajta terápia, amely valamelyest feloldozott, enyhülést adott a csalódások után. Talán ezért érzékeltem akkor karcosnak a világot, ahol csak bukdácsolni lehet. Valami ütött-kopott régi szemüvegen át szemlélődni. Eltévedni, hogy aztán megkerüljek.
Hol közelít, hol távolodik a kötetben használt objektív, a látvány törékeny, az emlékezés megbízhatatlan, a kép pontos. Nagy jelentőséget tulajdonít a képnek?
Fontosak a képek! Ha nagyot akarnék mondani, úgy fogalmaznék, én egy fényképalbum vagyok. Nem egy hagyományos album, hanem olyan, amely olykor fölnagyít bizonyos részeket egy képen, olykor viszont annyira eltávolodik, hogy az egész csak egy érzés marad. Képlékeny út. Lebegés, zuhanás, repülés. Emlék, ahol kóborolni lehet, viszont nem egyértelmű a hol és a most. Írás közben nem kellett megállnom, ha valamilyen rémisztő dolog került elő az albumból, egyszerűen megragadtam, és pontosan odakerült bennem, ahová való. Így tettem rendet magamban.
Nem esett nehezére?
Ahogy születtek a versek, úgy lettem egyre bátrabb, szembenézni, szembesülni mertem a valósággal, és ettől megkönnyebbültem. Olykor már sikerült a felszínre úsznom, és a kép éles lett. Olyan, amilyen, az már más kérdés, hogy talán nem szép, nem jó érzésekkel teli, de valódi. Ez a lényeg. Próbáljuk meg meglátni a valóságot. Hajlamosak vagyunk feltétel nélkül elfogadni a szemfényvesztést, mert az könnyebb.
A könyv egyik visszatérő motívuma az angyal. „Iszonyú minden angyal” – írja Rilke. Milyen viszonyt ápol az angyalokkal, a versei angyalaival?
Az angyal ma már tükörkép, de volt, hogy pusztán árnyék volt. Talán a félelmeim kivetülése. Benne volt a mindennapjaimban. Körülölelte az érzéseimet, és ezzel biztosított számomra egy bizonyos látásmódot, amit a verseim tükröznek az olvasó felé. Azt hiszem, szerettem volna hinni, hogy létezik valami más, valami, amibe kapaszkodni lehet. Másrészről, Rilke jól gondolja, az angyal cunami, lavina, de nem is feltétlenül kell jóságban, szépségben tetszelegnie. Mérhetetlen erővel képes belépni az életedbe. Nehéz, ha nem lehetetlen befogadni. Szeretem azt gondolni, hogy amikor fáj, akkor jó. Talán könnyebb megérteni, mit akar közölni. Ha simogatják az embert, hajlamos belekényelmesedni a világába minden következmény nélkül, és az nem mindig célravezető. Úgy gondolom, ha beléd rúgnak, az sokkal jobban manifesztálódik benned igazsággá, hiszen karakteres érzéseket vált ki belőled. Felhívja a figyelmed valamire, amit talán rosszul csinálsz.
Verseiben a táj, a természet és az ember építette környezet fenyegető, kárt szenvedett közegként hat, megjelenik, formát ölt az ember otthontalansága. „Bús hidak”, „kancsal ablakok”, „úton maradt megérkezések” atmoszférája szabályozza a létezést. Minden egész eltörött?
Ma már könnyebb, de megmaradt a tudatom sötét, zavaros látásmódjának bölcsessége, miszerint az ember mindent elront. Öntudatlan okoz kárt magának. Ahelyett, hogy utakat építene, mély árkokat ás, mintha csapdákat akarna kreálni saját védelmére, hogy aztán saját maga lépjen bele. Nem értem pontosan, de valószínűleg a félelmek elől akar menekülni. Elfutni a valóság elől, ahelyett, hogy szembenézne velük. Ilyenformán az egész eltörik. Egy olyan világba kényszeríti saját magát, ami nem a valóság. Álom, ahol eltorzul a létezés. Van, de még sincs. Mindig ugyanazon az ajtón lépsz be, és mindig más fogad a túloldalon. Ezáltal zavaros lesz a kép. Folyton úton maradsz. Nincs megnyugvás. És ez őrjítő megvilágosodással csap le rá majd egy ponton. Az otthontalanság a megfelelő szó az ember jelenlegi létezésére. Tudatalatt mindenki a biztonságra törekszik. Olyan utakat keres, amelyek reményei szerint egy olyan helyre viszik, ahol minden egyértelmű. Csodálkozom, ugyanakkor csodálom azokat, akik reggel felkelnek, ledolgozzák a műszakot, hazamennek, lefekszenek, és ez ismétlődik életük végéig. Én nem tudnék így élni, ez az út nehezebb, amin járok. Szerteágazik, és bizony mindig benne van a rossz döntés. Gyakran tévedek oda, ahol kancsalok az ablakok.
Nyíregyházán él és alkot. Hogy tapasztalja az irodalmi élet Budapest-központúságát? Vidéki alkotóként ez nagyobb hátránnyal, mint előnnyel jár?
Valóban, az irodalmi élet nagyon is Budapest-központú. Kevés a vidéki lap. Kiadóról ne is beszéljünk. Úgy próbálom áthidalni a problémát, hogy igyekszem minél több helyen publikálni. Hálás vagyok minden megjelenésért, mert én magam is úgy gondolom, hogy elég nehéz befogadni a „Lencsés-verseket”. De bármilyen hihetetlen: vannak pozitív visszajelzések. Gyakran kapok bátorító üzeneteket olvasóktól, és persze már maguk a publikációk is pozitív megerősítések. Azt nem tudom, hogy több meghívást kapnék-e, ha Budapesten élnék, mindenesetre az tény, hogy a vidéki költő eleve hátrányból indul – ugyanakkor vannak kivételek. Nagy Zsuka költőnővel egy városban élünk. Ő az élő bizonyíték, hogy nem kell nyafogni. Csinálni kell, és sikerülhet.
hajnal van magány koppan. leesik.
íróasztal sarkáról a toll.
léptim feléd kongnak a fa felé. hazafelé.
macskaköves út beszél
a sarkam, ahogy hozzáér.
– a fához megyek,
mely a vízparton görnyed ráncos
testét mustrálja a víztükörben. és
hajlik jobbra-balra kitépi gerincét a szél.
hajlik a folyó mosolyán. szájában csillog aranyfog.
