Mindig volt kutyája, amióta csak ismertük őt. I. Tóbiással, a kimért öregúrral költözött a lépcsőházba, aki (igen, aki!) nem szerette a bizalmaskodást, és minden ilyen törekvést gyengéd, de határozott harapással honorált, amíg tehette. Aztán jött II. Tóbiás, a korábbi állatmenhelyi ebecske. Fő mutatványaként tartottuk számon, hogy amikor figyelt, akkor csak a jobb fülét hegyezte, a bal mindig lekonyult. Ellenállhatatlan volt. Szálltak az évek, sokasodtak az együtt legyűrt kilométerek, a kutyus szeretettől övezve, kényelemben morzsolgatta napjait, s öregedett meg, míg végül rajta is beteljesült az Élet örök törvénye.
Ekkor két döntést is hozott: egyrészt, hogy nem lesz több kutyája, másrészt, hogy ideje elgondolkodni azon, hogy öregek otthonába költözzön, mert felette is eljárt az idő. Talált is egyet, de bizonytalan ideig várnia kellett az „üresedésre”. Miközben gondolatban szoktatta magát jövendő új életéhez, toppant be unokaöccse a hétéves Mazsóval (leánykori nevén: Mazsola), a gyönyörű vizslahölggyel, hogy átmenetileg magához venné-e, mert közben megszületett a gyerek, túl nagy kötöttség s a többi, s a többi, s a többi; magyarul: már megunták a kutyát. Átmenetileg… hát persze.
Mazsó befészkelte magát a lakásba, hercegnőként élte mindennapjait, volt kutyaágya, díszes nyakörve, minőségi (házilag főzött) kajája, és fáradhatatlanul rótta az utat „ideiglenes gazdája” oldalán. Nagyon tudott mindenkinek örülni, akitől jó szót és/vagy simit kapott, csak arra kellett vigyázni, nehogy a farkcsóválása útjába kerüljön az ember, mert akit kedélyesen megcsapott husángszerű farkával, az egy életre megtanulta a leckét.
Aztán megjött az értesítés, hogy van hely az öregek otthonában, egy hónapon belül el kellene foglalnia lakrészét. Szorongással telt az egy hónap, ezt Mazsó is megérezte. Az utolsó éjjelen nagyon rosszul lett, úgyhogy másnap, a költözés előtt állatorvoshoz száguldott vele, csak utána szedte össze gondosan kiválogatott, kevéske cókmókját, és távozott az öregek otthonába, tudván, innen már nincs visszaút. Az unokaöccsével a kapuban beszélték meg a találkát, itt került sor a kutya átadására. Mazsó nem akart régi/új gazdájával menni, nem értette, mi történik, annyira nem, hogy szűk hónap múltán itt hagyta ezt a világot, amely oly rútul elbánt vele.
Napokig bőgött. Csak az vigasztalta valamelyest, hogy az öregek otthonának parkjában néhány kóbor cica élt, akik a lakók egy részének jóvoltából élelemhez jutottak. A cicák közül kitűnt Tücsi, az alig féléves macskalány, őt a nagyobb, erősebb kandúrok mindig elhajtották, úgyhogy inkább külön etette a vézna jószágot. Egy idő után, a gondos táplálás eredményeként, kipendült a macska, sőt, annyira a bizalmába férkőzött, hogy kabátja alá rejtve csempészhette be a szobájába. Ott a cica az ágy közepére telepedett, a melegben, biztonságban kipihente magát, és kiadós nyújtózkodással jelezte, ha készen áll az újabb kalandokra a kertben. Utóbb már nem is kellett eldugni, ki-besétálhatott vele, nem szóltak a portán. Ez kiváltképp emberséges cselekedet volt, mert közben a Covid miatt lezárták az épületegyüttest, csak a kerítésen keresztül láthatta rokonait-szeretteit – legalább Tücsiről gondoskodhatott kedve és hajlama szerint.
Két év körüli lehetett a cica, amikor észrevette, hogy nehezebben veszi a levegőt, mint eddig, sőt, mintha kapkodná is. Rohanás az állatorvoshoz. A diagnózis lesújtó volt: tüdőrák. Pár napja van hátra, ha akarja, hagyja itt a kórházban. Nem akarta. Visszavitte oda, ahol kis életét élte, az udvarba, a bokrok közé – meghalni.
Egyik este hiába szólongatta, hiába járta körbe azokat a helyeket, ahol ételt szokott adni neki, nem találta. Másnap reggel fedezte csak fel, hogy az egyik etetőhelyen fekszik élettelenül, már mereven. Előző este utolsó erejével még elővánszorgott a bokrok rejtekéből gazdája hívó hangjára…
Első gondolata az volt, hogy legalább Tücsit el kellene temetni. Megkereste a gondnokot, ásót kért tőle, de a gondnok elkezdett vele üvöltözni, hogy ezt mégis hogy képzeli, ez nem állattemető, majd ő elintézi a dolgot. Az öregek otthonának eme izgága, de legalábbis gondnokot bőszítő lakója a mai napig nem tudja, hogy dédelgetett Tücsikéje egy pöcegödörben, avagy egy dögkútban alussza-e örök álmát, vagy csak simán kihajították-e egy kukába. A rendet kivont szablyával őrző, kelletlen gondnoktól ezt valahogy azóta sem volt lelkiereje megkérdezni…