„Lex Megdöglesz”

Szabó Timea nevezte először „Lex Megdöglesz”-nek az új törvénymódosítást, azóta így emlegetjük. Azt, amelyben az állam lényegében kivonul a szociális felelősségvállalásból. A fél lábát, pontosabban a fél lába kisujjának hegyét talán otthagyja, de a korábbi alapelv törölve. Mármint az, hogy „a szociális ellátás feltételeinek biztosítása -az egyének önmagukért és családjukért, valamint a helyi közösségeknek a tagjaikért viselt felelősségén túl- az állam feladata”.

Ebből lép ki az állam, (a Popfesztivált idézve) mint egy rossz cipőből. Mi mást tehetne, mikor a cipő szorítja a piskóta lábikóját, válság idején túl sok lenne a szociális feladat. Még a végén tyúkszemet kapna. Hogy ezek után minek van az állam, azt nehéz megmondani, hiszen épp a társadalmi együttműködés szervezésére volna hivatott.

Persze az ellenzéki felháborodás, obstrukció szokás szerint teljesen alaptalan. Az előterjesztő államtitkár világosan megmondta, hogy csak „komplexebbé teszik a segítő odafordulást”. Ez a „komplex segítő odafordulás” különösen tetszik. Az állam odafordul a bajban lévőhöz (természetesen komplexen és segítőleg, ő már csak ilyen), aztán annyira elszomorodik, a szeme is könnybe lábad, hogy gyorsan elfordul. Mit csináljon, ha egyszer ilyen érzékeny a szíve, nézni sem bírja a bajt.

A szociális szakma meg az ellenzékiek mégis rinyálnak, jammerolnak, sipákolnak, mintha itt volna a világ vége.

Pedig ha tényleg vész fenyegetne, akkor a miniszterelnök biztosan szólt volna róla pénteken a rádióban. De nem, csak Brüsszelt szidta, anélkül nem ereszthetett el minket ilyen hosszú hétvégére. Szociális törvényről szó sem esett, igaz, a pedagógusokról sem, tehát ott is minden rendben lehet. Mégis adott valami kapaszkodót a dolgok helyes értelmezéséhez. Megtudtuk, hogy „a Nemzeti Konzultáció azért is fontos, hogy mindenki rájöjjön: veszélyben van.”

Világos. Mivel minden igyekezet és pénz ellenére félő, hogy a konzultáció mégsem tölti be ebbéli funkcióját, kellett még valami, hogy most aztán mindenki veszélyben érezhesse magát. Erre jók az új szociális szabályok. Én meg már azt hittem, hogy valami sötét disznóságra készülnek, pl. az idősek és fogyatékosok otthonaiban nagyobb térítési díjra, annak a rokonokra való terhelésére, a ma többszázezer embert érintő ellátások szűkítésére, lassan minden állami feladat egyházi kézbe adására. A gyermekvédelmi ellátás 75 százalékát (10 éve még csak 6 százalékát) már sikerült az egyházi fenntartóknak átpasszolni, ahogy a nevelőszülői hálózat csaknem 100 százalékát is. Az egyházi kiegészítő normatívák miatt ez ugyan nem olcsóbb, de többé nincs állami felelősség. Az egyházi intézménytől -akármilyen jólelkű- persze nem követelhető meg minden rászoruló felvétele, válogathat is, ahogy az egyházi iskolák teszik, ám ez már nem az állam gondja.

Egyentantervet, egyentankönyveket ír elő, támogatásokat terel a klienseihez. Szóval nem visszavonul, csak haderő átcsoportosítást hajt végre a hatalmi szempontból fontosabb területekre.

Ha valaki rokkantan, öregen, fogyatékkal küszködve nem tud magáról gondoskodni, ami a törvény szerint az ő dolga volna, miért volt ilyen mamlasz? Peches ember ne menjen a jégre, peches ember örüljön, hogy él. Addig, ameddig, hát csak nem akar örökké! Ha sehogy sem boldogul, keresni kell egy eltartásra kötelezhető rokont. Ha egy másodunokatestvér sem akad, akkor harmadikként a sorban lehet az önkormányzathoz fordulni, már ha rendes, illedelmes, önhibáján kívül bajba kerülőről van szó. Negyedikként jöhetnek az állam által támogatott karitatív szervezetek. Utóbbi magyarul az egyházakat jelenti (minusz Iványiék), mert a civil szervezetek zömét már rég gyanúsnak nyilvánították.

Csak a sor végén, ötödikként lép be az állam, ha senki másra nem tud mutogatni. De miért ne tudna? Mire valakik -nem tudni, kik- kinyomozzák, hogy nem az „önhiba” esete forog fenn, és sorra bizonyítják, hogy sem az egyén, sem a család, sem (a már kivéreztetett) önkormányzat, sem valami jótékony szervezet nem tud segíteni, rég jobblétre szenderült a delikvens. Ez is hatékony megoldás, hiszen megszűnik a probléma.

Az állam mindazonáltal megőrizte irántunk való jóindulatát. A miniszterelnök bejelentette, hogy lesznek új ársapkák, csak még vitáznak azon, hogy mire. Ha lehet, én azt a 39-es, félmagas sarkú női fekete csizmát javaslom, amit már kinéztem magamnak. Sajnos a friss hírek szerint a hazai gyártású iparcikkek fogyasztói ára egy év alatt 66 százalékkal drágult.

Persze tudom a rendet: először megkérdezem a rokonságot, beszállnak-e, aztán az önkormányzatot, utána valamelyik egyházat. De ha mindegyik azzal hárít, hogy önhibámból ragaszkodom a csizmához a leértékelt 36-os gumipapucs helyett, akkor ugye megkérhetem a NER-t, hogy kísérjen el a közeli cipőboltba?

Megmutatnám a kirakatban, melyik csizmára gondolok. Szép darab, épp csak a sapka hiányzik róla. Szociálisan.

—

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.