A diktatúra (értsd: politikai önkényuralom, amely kizárja a hatalomváltás lehetőségét) számára a demokrácia (értsd: a politikai hatalom tisztességes választásokon történő megszerzésének, gyakorlásának és elvesztésének, átadásának folyamata) intézményei az önkényuralom leplezésének eszközei.
A demokráciában és jogállami környezetben hatékony működésre képes állami intézmények a diktatúrában díszletként, kiüresített keretként szolgáló „homokozók” az ebben a látszatpolitizálásban partner hivatalnok tisztviselők, szakemberek és ellenzékiek számára. (Fontos leszögezni, hogy ők többnyire nem vazallusok, tehát nem a diktatúra megvett emberei; hanem csak naivak és „bízók” a csodaszerű változást óhajtó, ám addig is a végrehajtó feladatukat tisztességesen ellátó hivatalnokok és szakértők.)
Mint a homokozóban a gyerekek, a politikában az ellenzéki politikusok végezhetnek ellenőrzött keretek között, a tartós változásokra alkalmatlan anyaggal (a homokkal) a valóságoshoz hasonlító, de tét nélküli tevékenységeket. Ez a helyzet az Országgyűlésben a jogalkotással, az Alkotmánybíróságnál az alkotmányosság felügyeletével; a Versenyhivatalban a kartellek, tisztességtelen gazdálkodók és monopóliumok elleni küzdelemmel; a Legfőbb Ügyészségen és a Kúrián a pártatlan bűnüldözéssel és igazságszolgáltatással; a Belügyminisztériumban az oktatással, egészségüggyel és környezetvédelemmel. Tulajdonképpen az egész közélet ilyen látszat - „mintha” - keretek között zajlik az állami közreműködés szempontjából, a valóságos „akként” keretei helyett!
A történelemben még soha nem volt olyan, hogy egy működő diktatúrában demokratikus választásokat és hatalmat nyer az ellenzék. A működő diktatúrát elsöpörni képes változásokhoz általában háború, forradalom vagy népfelkelés, világpolitikai változás, a diktatúra államcsődje vagy gazdasági-társadalmi ellehetetlenülése kell.
Magyarországon a rendszerváltozáskor sem arról volt szó, hogy a demokratikus ellenzék olyannyira megerősödött a pártállami keretek között, hogy választást tudott volna nyerni az akkori „homokozóban” a Hazafias Népfront jelöltjeivel szemben... Sokkal inkább arról, hogy a pártállami MSZMP szétesése, a reformkommunisták által létrehozott MSZP demokratizálódása, Gorbacsov peresztrojkája és glasztnosztya, majd a Szovjetunió megszűnése, valamint mindezek következtében Magyarország reális külpolitikai függetlenségének talaján a valódi közéleti nyilvánosság (sajtószabadság, közmédia, kampányfeltételek) létrejötte az addigi homokozót tényleges küzdőtérré alakította az 1990-es parlamenti választásokra.
„Küzdőtér” az a politikai mező, amelyben viszonylag egyenlő feltételek mellett zajlik a küzdelem a ténylegesen szabad választásokon megszerezhető győzelemért. Beletartoznak ebbe szűk értelemben a pártfüggetlen választási eljárási szabályok (választási bizottságok, kampányfinanszírozás, az egyenlő választójog egyenlő eséllyel történő gyakorlásának feltételei); tágabb értelemben azonban a „küzdőtéren” nyilvánossági, törvényességi, kampányfinanszírozási szempontból is közel azonos feltételekkel rendelkeznek a versengő politikai pártok. Az állampolgárok politikai választásának munkahelyi, egzisztenciális, üzleti vagy anyagi befolyásolása jogellenes a küzdőtéren, viszont mindennapos és természetes a homokozóban!
Így függ össze az emberi-állampolgári jogok érvényesülésének szintje a demokrácia állapotával. A valódi küzdőtéren azért történhet meg bármi egy választáson, mert a polgárok szavazatai nem eleve meghatározottak informáltságuk, félelmeik és függőségeik, a helyi hatalmak (munkáltató, polgármester, egyház stb.) által közvetített érdekeltségeik mentén; hanem értékelvű vagy/és programalapú. A bizalom és a szimpátia szerint alakulhat ki a szabad választások eredményeképpen egy új, másik politikai hatalom.
A „homokozóban” pedig azért nyer törvényszerűen választást a diktátor, mert az ott játszók az ő játékszabályai szerint vesznek részt a játszmában; a diktatúra által meghatározott szerepeket töltik be az előadásban; és persze végső biztosítéknak ott van a korántsem független eredmény-felülvizsgálatok és hatalom-reparációk esélye a „haza nem lehet ellenzékben” (már önmagában kirekesztő) elv jegyében.
A „haza”, a „nemzet” és a „magyar ember” fogalmait az orbáni diktatúra az elsöprő propagandafölényének következtében kisajátította magának. Így aztán mindenki más, aki nincs benne a köreikben, vagy akár csak nem ért egyet velük, és még közéleti aktivitásra is merészkedik, a választási kampány során célpontként könnyen ott találhatja magát Orbán folyamatos ellenségképzésének legabszurdabb alanyai között: Gyurcsány, Soros, Brüsszel, CEU, menekültek, hajléktalanok és a nemváltó óvodások stb. Ezeket az „ellenségeket” a mindent eluraló közmédia, a KESMA-sajtó, az óriásplakátok, ingyenes propaganda újságok és sportközvetítések szüneteiben sugárzott egyperces „hírek”, s gyakorta még az istentiszteletek is közvetítik, erősítik, köztudattá teszik… Márpedig akit ez a gépezet elkap, annak számára akárcsak egy helyi önkormányzati mandátum is elérhetetlenné válik az ellenzéki oldalon.
A „homokozó vagy küzdőtér” dilemma megválaszolása sok korábbi kérdésre szolgálhat feleletül. Miként történhetett, hogy 2014-ben az ellenzéki pártok önálló indulása mellett, majd 2018-ban a koordinált jelöltállítás és kampány mellett, majd pedig 2022-ben a teljes körű ellenzéki összefogás mellett is kb. ugyanaz a választási eredmény született? Mi a haszna és értelme az Országgyűlés munkájában történő ellenzéki részvételnek, amikor egyetlen egy ellenzéki módosító indítványt nem fogad el a kormányzó többség, egyetlen egy ellenzéki törvényjavaslatot nem vesznek még csak napirendre sem; mint ahogyan egyetlen egy ellenzék által kezdeményezett bizottsági ülésre sem mennek el a kormánypárti képviselők?
A hatalom által irányított és eluralt nyilvánosságból kitakarják, elhallgatják, lehazudják az ellenzéki pártok álláspontját, követeléseit, üzeneteit. Mint ahogyan az ellenzéki programok, tervek, szakmai koncepciók sem tudnak a közvélemény részévé válni ugyanezen okokból. És ez a tényleges válasz azokra az ellenzéki önostorozó véleményekre, amik „a karizmatikus vezető” hiányában, vagy az „egyeztetett, közös választási program” hiányában, vagy az „elégtelen terepmunka” hiányában láttatják a háromszori bukás okát.
Lehetett volna Márki-Zay Péter a leginkább karizmatikus vezető az összes ellenzéki miniszterelnök-jelölt között (lehet, hogy az is volt); lehetett az ellenzéki összefogás programja a legzseniálisabban végiggondolt, kidolgozott és konszenzussal elfogadott választási program (jó program volt!); és lehetett volna ötször több helyi kampányrendezvénye az ellenzéki összefogásnak (vidéken az embereket az orbáni propagandagépezet és a helyi hatalom közösen úgyis távol tartja tőlük) – a „homokozó” falait ezek együttesen sem tudják tényleges „küzdőtérré” tágítani!
Mit lehet tenni? Élünk egy politikai homokozóval keretezett ál-demokráciában, ál-jogállamban. Ha a demokratikus ellenzék részt vesz a homokvárak építésében, a homokozó működésében, akkor ezzel végső soron a diktatúra szervezeti rendjét legitimálja. Ha nem vesz részt benne, akkor lemond arról a szűk eljárási és nyilvánossági sávról, amivel a parlamenti politizálás még a homokozóban is szükségszerűen együtt jár.
És nem szabad megfeledkezni a professzionális politizálás alapvető feltételéről: a választott képviselők, jelöltek, pártvezetők mindennapi megélhetésének biztosításáról sem, ami bizony egyik fontos feltétele a hivatásos, profi, egész embert és teljes munkaidőt kívánó politizálásnak. A parlamenti képviselőknek járó díjazás éppen ezt biztosítja. Jól mutatja e tényező fontosságát Kövér László házelnök (a lényeget tekintve: házmester) törekvése az ellenzéki képviselők anyagi ellehetetlenítésére az általa kiszabott büntetések, juttatás-megvonások formájában.
Hogyan kezelhető helyén a művi „homokozó”; hogyan válhat az ellenzéki politizálás középpontja helyett a valóságos politikai „küzdőtérnek” csupán egyik alkérdésévé, alproblémájává? Hogy lehet elérni, hogya „homokozó” ne tudja magába szippantani a társadalom minden politikai folyamatát; csak azokat, amik magával az államszervezet működésével és a parlamenti jogalkotással kapcsolatosak?
Meglátásom szerint úgy, hogy a hatalomnak az Országgyűlésen túli dimenzióit kell az ellenzéki politizálás előterébe helyezni, a valóságos közélet éles kérdéseit kell folyamatosan feltenni. A korlátozott és irányított nyilvánosságról, a közoktatás és felsőoktatás ellehetetlenüléséről, az egészségügy katasztrofális állapotáról, a szociális-megélhetési válságról, az alanyi jogon járó szociális ellátások évtizedes befagyasztásáról, a lerombolt állapotban lévő környezetvédelemről, az államcsődhöz közelítő eladósodottságról, a soha nem látott mértékű inflációról és forint-gyengülésről, az Európa páriájává válásról, Magyarország nemzetközi elszigetelődéséről kell beszélni.
Ezeket a húsba vágó, rendszerszintű kérdéseket a „fékezett habzású” parlamentből ki kell hozni az utcára, a terekre, és be kell vinni az érintett közösségekbe! Újra és újra minden szinten és helyszínen fel kell mutatni Orbán diktatúrájával szemben az alapvető tényeket: a Fidesz hatalmának maffiaszerűségét és kizárólagosságát, a választások útján történő leválthatatlanság eszközrendszerét, a „homokozóként” működő Országgyűlést, az ellenzéki önkormányzatok folyamatos sanyargatását, az információs buborékot, amit a kormány teremtett és amit a közvélemény manipulálására használ fel.
A választott ellenzéki képviselőknek elsősorban – mintegy főállású forradalmárként - a nép felvilágosítása, a közélet legfontosabb tényeinek bemutatása, a pártok politikai muníciójának közvetítése a kötelességük. Meg kell fordítani az ellenzék országgyűlési képviselőinek feladat-prioritásait: az eddig elsődleges parlamenti hivatali munka (a „homokozóban”) másodlagossá kell váljon a mindenek előtt végzendő politikai terepmunka mögött. Értve terepmunka alatt a kommunikációt, a hálózat- és szervezetépítést, a politikai marketinget, propagandát és az elméleti, ideológiai válaszok kimunkálását és ezek terjesztését is. Hiszen ők a legjobbjaink, pártjaik hátterével ők még a „homokozó” viszonyai között is választást tudtak nyerni; őket bízta meg az elégedetlen lakosság az érdekei érvényesítésével.
Tömegdemonstrációk, sztrájkok, polgári engedetlenségek, a kulturális-szellemi holdudvar kialakulása, civil szervezetek kapcsolódásai, helyi érdekvédelmi csoportok összefogása, érdekképviseletek és szakszervezetek szolidaritási koordinációja erősítheti a társadalmi folyamatokat a „homokozó” kereteinek ledöntéséig, Orbán Viktor maffiaállamának elsöpréséig, a politikai diktatúrát leplező állami intézményrendszer felszabadításáig.
A demokráciában és jogállami környezetben hatékony működésre képes állami intézmények a diktatúrában díszletként, kiüresített keretként szolgáló „homokozók” az ebben a látszatpolitizálásban partner hivatalnok tisztviselők, szakemberek és ellenzékiek számára. (Fontos leszögezni, hogy ők többnyire nem vazallusok, tehát nem a diktatúra megvett emberei; hanem csak naivak és „bízók” a csodaszerű változást óhajtó, ám addig is a végrehajtó feladatukat tisztességesen ellátó hivatalnokok és szakértők.)
Mint a homokozóban a gyerekek, a politikában az ellenzéki politikusok végezhetnek ellenőrzött keretek között, a tartós változásokra alkalmatlan anyaggal (a homokkal) a valóságoshoz hasonlító, de tét nélküli tevékenységeket. Ez a helyzet az Országgyűlésben a jogalkotással, az Alkotmánybíróságnál az alkotmányosság felügyeletével; a Versenyhivatalban a kartellek, tisztességtelen gazdálkodók és monopóliumok elleni küzdelemmel; a Legfőbb Ügyészségen és a Kúrián a pártatlan bűnüldözéssel és igazságszolgáltatással; a Belügyminisztériumban az oktatással, egészségüggyel és környezetvédelemmel. Tulajdonképpen az egész közélet ilyen látszat - „mintha” - keretek között zajlik az állami közreműködés szempontjából, a valóságos „akként” keretei helyett!
A történelemben még soha nem volt olyan, hogy egy működő diktatúrában demokratikus választásokat és hatalmat nyer az ellenzék. A működő diktatúrát elsöpörni képes változásokhoz általában háború, forradalom vagy népfelkelés, világpolitikai változás, a diktatúra államcsődje vagy gazdasági-társadalmi ellehetetlenülése kell.
Magyarországon a rendszerváltozáskor sem arról volt szó, hogy a demokratikus ellenzék olyannyira megerősödött a pártállami keretek között, hogy választást tudott volna nyerni az akkori „homokozóban” a Hazafias Népfront jelöltjeivel szemben... Sokkal inkább arról, hogy a pártállami MSZMP szétesése, a reformkommunisták által létrehozott MSZP demokratizálódása, Gorbacsov peresztrojkája és glasztnosztya, majd a Szovjetunió megszűnése, valamint mindezek következtében Magyarország reális külpolitikai függetlenségének talaján a valódi közéleti nyilvánosság (sajtószabadság, közmédia, kampányfeltételek) létrejötte az addigi homokozót tényleges küzdőtérré alakította az 1990-es parlamenti választásokra.
„Küzdőtér” az a politikai mező, amelyben viszonylag egyenlő feltételek mellett zajlik a küzdelem a ténylegesen szabad választásokon megszerezhető győzelemért. Beletartoznak ebbe szűk értelemben a pártfüggetlen választási eljárási szabályok (választási bizottságok, kampányfinanszírozás, az egyenlő választójog egyenlő eséllyel történő gyakorlásának feltételei); tágabb értelemben azonban a „küzdőtéren” nyilvánossági, törvényességi, kampányfinanszírozási szempontból is közel azonos feltételekkel rendelkeznek a versengő politikai pártok. Az állampolgárok politikai választásának munkahelyi, egzisztenciális, üzleti vagy anyagi befolyásolása jogellenes a küzdőtéren, viszont mindennapos és természetes a homokozóban!
Így függ össze az emberi-állampolgári jogok érvényesülésének szintje a demokrácia állapotával. A valódi küzdőtéren azért történhet meg bármi egy választáson, mert a polgárok szavazatai nem eleve meghatározottak informáltságuk, félelmeik és függőségeik, a helyi hatalmak (munkáltató, polgármester, egyház stb.) által közvetített érdekeltségeik mentén; hanem értékelvű vagy/és programalapú. A bizalom és a szimpátia szerint alakulhat ki a szabad választások eredményeképpen egy új, másik politikai hatalom.
A „homokozóban” pedig azért nyer törvényszerűen választást a diktátor, mert az ott játszók az ő játékszabályai szerint vesznek részt a játszmában; a diktatúra által meghatározott szerepeket töltik be az előadásban; és persze végső biztosítéknak ott van a korántsem független eredmény-felülvizsgálatok és hatalom-reparációk esélye a „haza nem lehet ellenzékben” (már önmagában kirekesztő) elv jegyében.
A „haza”, a „nemzet” és a „magyar ember” fogalmait az orbáni diktatúra az elsöprő propagandafölényének következtében kisajátította magának. Így aztán mindenki más, aki nincs benne a köreikben, vagy akár csak nem ért egyet velük, és még közéleti aktivitásra is merészkedik, a választási kampány során célpontként könnyen ott találhatja magát Orbán folyamatos ellenségképzésének legabszurdabb alanyai között: Gyurcsány, Soros, Brüsszel, CEU, menekültek, hajléktalanok és a nemváltó óvodások stb. Ezeket az „ellenségeket” a mindent eluraló közmédia, a KESMA-sajtó, az óriásplakátok, ingyenes propaganda újságok és sportközvetítések szüneteiben sugárzott egyperces „hírek”, s gyakorta még az istentiszteletek is közvetítik, erősítik, köztudattá teszik… Márpedig akit ez a gépezet elkap, annak számára akárcsak egy helyi önkormányzati mandátum is elérhetetlenné válik az ellenzéki oldalon.
A „homokozó vagy küzdőtér” dilemma megválaszolása sok korábbi kérdésre szolgálhat feleletül. Miként történhetett, hogy 2014-ben az ellenzéki pártok önálló indulása mellett, majd 2018-ban a koordinált jelöltállítás és kampány mellett, majd pedig 2022-ben a teljes körű ellenzéki összefogás mellett is kb. ugyanaz a választási eredmény született? Mi a haszna és értelme az Országgyűlés munkájában történő ellenzéki részvételnek, amikor egyetlen egy ellenzéki módosító indítványt nem fogad el a kormányzó többség, egyetlen egy ellenzéki törvényjavaslatot nem vesznek még csak napirendre sem; mint ahogyan egyetlen egy ellenzék által kezdeményezett bizottsági ülésre sem mennek el a kormánypárti képviselők?
A hatalom által irányított és eluralt nyilvánosságból kitakarják, elhallgatják, lehazudják az ellenzéki pártok álláspontját, követeléseit, üzeneteit. Mint ahogyan az ellenzéki programok, tervek, szakmai koncepciók sem tudnak a közvélemény részévé válni ugyanezen okokból. És ez a tényleges válasz azokra az ellenzéki önostorozó véleményekre, amik „a karizmatikus vezető” hiányában, vagy az „egyeztetett, közös választási program” hiányában, vagy az „elégtelen terepmunka” hiányában láttatják a háromszori bukás okát.
Lehetett volna Márki-Zay Péter a leginkább karizmatikus vezető az összes ellenzéki miniszterelnök-jelölt között (lehet, hogy az is volt); lehetett az ellenzéki összefogás programja a legzseniálisabban végiggondolt, kidolgozott és konszenzussal elfogadott választási program (jó program volt!); és lehetett volna ötször több helyi kampányrendezvénye az ellenzéki összefogásnak (vidéken az embereket az orbáni propagandagépezet és a helyi hatalom közösen úgyis távol tartja tőlük) – a „homokozó” falait ezek együttesen sem tudják tényleges „küzdőtérré” tágítani!
Mit lehet tenni? Élünk egy politikai homokozóval keretezett ál-demokráciában, ál-jogállamban. Ha a demokratikus ellenzék részt vesz a homokvárak építésében, a homokozó működésében, akkor ezzel végső soron a diktatúra szervezeti rendjét legitimálja. Ha nem vesz részt benne, akkor lemond arról a szűk eljárási és nyilvánossági sávról, amivel a parlamenti politizálás még a homokozóban is szükségszerűen együtt jár.
És nem szabad megfeledkezni a professzionális politizálás alapvető feltételéről: a választott képviselők, jelöltek, pártvezetők mindennapi megélhetésének biztosításáról sem, ami bizony egyik fontos feltétele a hivatásos, profi, egész embert és teljes munkaidőt kívánó politizálásnak. A parlamenti képviselőknek járó díjazás éppen ezt biztosítja. Jól mutatja e tényező fontosságát Kövér László házelnök (a lényeget tekintve: házmester) törekvése az ellenzéki képviselők anyagi ellehetetlenítésére az általa kiszabott büntetések, juttatás-megvonások formájában.
Hogyan kezelhető helyén a művi „homokozó”; hogyan válhat az ellenzéki politizálás középpontja helyett a valóságos politikai „küzdőtérnek” csupán egyik alkérdésévé, alproblémájává? Hogy lehet elérni, hogya „homokozó” ne tudja magába szippantani a társadalom minden politikai folyamatát; csak azokat, amik magával az államszervezet működésével és a parlamenti jogalkotással kapcsolatosak?
Meglátásom szerint úgy, hogy a hatalomnak az Országgyűlésen túli dimenzióit kell az ellenzéki politizálás előterébe helyezni, a valóságos közélet éles kérdéseit kell folyamatosan feltenni. A korlátozott és irányított nyilvánosságról, a közoktatás és felsőoktatás ellehetetlenüléséről, az egészségügy katasztrofális állapotáról, a szociális-megélhetési válságról, az alanyi jogon járó szociális ellátások évtizedes befagyasztásáról, a lerombolt állapotban lévő környezetvédelemről, az államcsődhöz közelítő eladósodottságról, a soha nem látott mértékű inflációról és forint-gyengülésről, az Európa páriájává válásról, Magyarország nemzetközi elszigetelődéséről kell beszélni.
Ezeket a húsba vágó, rendszerszintű kérdéseket a „fékezett habzású” parlamentből ki kell hozni az utcára, a terekre, és be kell vinni az érintett közösségekbe! Újra és újra minden szinten és helyszínen fel kell mutatni Orbán diktatúrájával szemben az alapvető tényeket: a Fidesz hatalmának maffiaszerűségét és kizárólagosságát, a választások útján történő leválthatatlanság eszközrendszerét, a „homokozóként” működő Országgyűlést, az ellenzéki önkormányzatok folyamatos sanyargatását, az információs buborékot, amit a kormány teremtett és amit a közvélemény manipulálására használ fel.
A választott ellenzéki képviselőknek elsősorban – mintegy főállású forradalmárként - a nép felvilágosítása, a közélet legfontosabb tényeinek bemutatása, a pártok politikai muníciójának közvetítése a kötelességük. Meg kell fordítani az ellenzék országgyűlési képviselőinek feladat-prioritásait: az eddig elsődleges parlamenti hivatali munka (a „homokozóban”) másodlagossá kell váljon a mindenek előtt végzendő politikai terepmunka mögött. Értve terepmunka alatt a kommunikációt, a hálózat- és szervezetépítést, a politikai marketinget, propagandát és az elméleti, ideológiai válaszok kimunkálását és ezek terjesztését is. Hiszen ők a legjobbjaink, pártjaik hátterével ők még a „homokozó” viszonyai között is választást tudtak nyerni; őket bízta meg az elégedetlen lakosság az érdekei érvényesítésével.
Tömegdemonstrációk, sztrájkok, polgári engedetlenségek, a kulturális-szellemi holdudvar kialakulása, civil szervezetek kapcsolódásai, helyi érdekvédelmi csoportok összefogása, érdekképviseletek és szakszervezetek szolidaritási koordinációja erősítheti a társadalmi folyamatokat a „homokozó” kereteinek ledöntéséig, Orbán Viktor maffiaállamának elsöpréséig, a politikai diktatúrát leplező állami intézményrendszer felszabadításáig.