- Figyelő közelség - Dobray Saroltával a megismerhetetlenség izgalmáról

Mondhatni, az anyatejjel szívta magába azt az érzékenységet, amellyel a riportalanyaihoz közelít. Édesanyja az ismert filantróp, Polónyi Gyöngyi volt, aki miután abbahagyta a színészetet, az életét az elesettek segítésének szentelte. Édesapja pedig Dobray György rendező, a Rákóczi téri prostituáltak életét bemutató K filmek alkotója is. Mi minden volt abban az anyatejben?

Abban nőttem fel, hogy a szüleim ítélkezésmentes kíváncsisággal és természetes közvetlenséggel fordulnak olyanokhoz is, akiket a társadalom hagyományosan kivet magából. Láttam aput a Rákóczi téri stricivel úgy beszélgetni, mint bárki mással, számomra napi tapasztalás volt, hogy mindenkit egyenrangúnak tekint. Ösztönösen ment bele azokba a helyzetekbe, amelyekben ezekkel az emberekkel megismerkedhet, anyu pedig kifejezetten kereste annak a lehetőségét, hogy olyanokkal találkozzon, olyanoknak segítsen, akiket nem szokás emberszámba venni. Számtalan szívügye volt, lepramissziózott, börtönmissziózott, teljesen hétköznapi dolog volt, hogy órákig beszélget telefonon vagy a kapualjban frissen szabadult emberekkel. Ahogy a szüleim számára, úgy számomra sincs fal az emberek, a világok között.

Hogy lett meg az eszköz, a nyelv, a forma – az újságírás és azon belül is a riport mint fél­irodalmi műfaj – mindennek a megmutatására?

Bár egyebek mellett jártam újságíró-iskolába is, ösztönösen, és nem az ott tanultak alapján írtam meg már az első riportjaimat is. Sokkal többet számított, hogy bele voltam szerelmesedve Kosztolányi, Móricz, Illyés valóságot megmutató árnyalt irodalmi nyelvébe, az ő látásmódjukba. A legjobb tanácsot pedig apukám adta: az a szabály, hogy nincs szabály – persze bizonyos észszerű keretek között. Ez felszabadított, mert engem elsősorban nem a „jelenségek”, hanem az emberek érdekelnek. Hozzájuk akarok közel menni, őket akarom a maguk szabálytalanságában, egyediségében, és végső soron izgalmas megismerhetetlenségében megmutatni. Hogy az ő létezésükben hogyan tükröződik a világ.

Az ember érdekli – a látássérült kislány, a hajléktalan szerelmespár, a demens édes­anyját ellátó nő, a hármas gyilkosságért ülő rab –, mégis, társadalmi jelenségeket is megmutat, Azt, hogy jellemzően hogyan élnek ezek az emberek, mi az előzménye és mi a következménye a sorsuknak.

Kicsit minden egyes emberi sorsban tükröződik a nagy és komplex kép. Szerencsére vannak olyan remek újságíró kollégáim, akik átfogóan elemzik a jelenségeket, a rendszerszintű problémákat. Ez ugyanolyan fontos dolog, de más műfaj. Én inkább történeteket mesélek, közelről igyekszem megmutatni emberi arcokat. Ezért is lett a kötet alcíme: Igaz mesék.

Kegyelminek tűnő helyzet, hogy megteheti, hogy nagyriportokat írjon – a Nők Lapjában van erre hely, igény. Egyre kevesebb olyan médium van, amely egy-egy napra elengedi az újságíróját „terepre” – így tűnik el lassan egy olyan műfaj, amelynek nagyon komoly hagyományai vannak Magyarországon.

Ma már egyre ritkább, de régebben elképzelhetetlen lett volna mondjuk egy vidéki riportnál, hogy ne töltsek ott két-három, vagy akár több napot is. Tényleg nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy közel 20 éve írhatom ezeket a riportokat a Nők Lapjába. Egy riportsorozatnak köszönhetem azt is, hogy gyakornokból pár hónap alatt belső munkatárs lettem annak idején a lapnál – ez nagy kitüntetés és nehezen elérhető státusz, meg is illetődtem tőle rendesen. Egy ismerősöm révén kapcsolatba kerültem egy lányokat prostituáltként Olaszországba szervező csapattal, és azonnal tudtam, hogy nekem ennek utána kell néznem. Az akkori főszerkesztő, Molnár Gabriella rögtön rábólintott, azzal, hogy a repülőjegyet intézik, és vigyázzak magamra. Valóban kegyelmi állapot volt, pláne így, totál kezdőként.

Talán a K filmek miatt is megvolt bennem az érdeklődés a téma iránt, illetve rettentő kíváncsi voltam a nők motivációjára. Mert bár ezek a „stricik” valóban nem kényszerítették ezeket a lányokat prostitúcióra, sőt, sorban álltak a kiutazási lehetőségért, de gyanítottam, hogy ha jobban a dolgok mögé nézünk, kiderül, hogy emberileg korántsem ilyen egyszerű a képlet. A futtató mindenáron szerette volna bebizonyítani, hogy nem emberkereskedő, a lányok szabad akaratukból választják ezt a munkát, így megengedte, hogy elkísérjek egy turnust.

Öt napot töltöttem aztán velük egy milánói lakásban összezárva, azzal a fedősztorival, hogy én a futtató unokatestvére vagyok, és mivel később én is szeretnék dolgozni, felmérném előtte magamnak a terepet… Megrázó élmény volt. Az öt napot aztán egy riportsorozatban írtam meg. Persze kiderült, hogy a lányok mindegyikének életében volt valami, a láthatónál sokkal összetettebb, kényszerítő körülmény, ahogy az is világossá vált, hogy az ő egyéni, első ránézésre egyértelműnek tűnő sorsukban ott tükröződik egy egész társadalmi probléma.

Azóta ezt „csinálom”, megyek, figyelek, hallgatok, beszélgetek, és továbbra is nagyon makacsul hiszek benne, hogy közelről minden kép más. Időnként rám csodálkoznak az emberek – legutóbb a könyvbemutatón –, hogy te tényleg odamentél a tanyára, a börtönbe, a hajléktalanszállóra, te tényleg beszélgettél azokkal az emberekkel? Nekem ezek a rácsodálkozások is azt bizonyítják, hogy van értelme, hatása annak, amit csinálok, mert az emberek többsége magától nem megy közel, és így nem is érthetik igazán egymást. Én pedig igyekszem hangot adni azoknak, akiknek amúgy nincsen hangjuk, vagy mások nem akarják hallani.

Nemcsak ez az értelme, tétje ezeknek a szövegeknek, hanem sokszor a riportalanyok életében is fordulatot jelent a szereplés – a könyvben egy-egy szöveg után adalékként meg is jelenik, hogy mekkorát.

Az olvasókra jellemző a segíteni akarás, sok cikk nyomán jöttek már felajánlások – egészen komolyak is. De nemcsak ez hozhat változást a szereplők életében, hanem maga a tény is, hogy „felkerültek a térképre”, hogy valaki érdemesnek találta őket arra, hogy írjon róluk. A kötet első riportjában szereplő, felfoghatatlan szegénységben élő bácsi számára legalább olyan fontos volt ráeszmélni saját létezésére, mint az, hogy az olvasók segítségével jobb helyzetbe került.

Legextrémebb témaválasztásnak az tűnik, amikor a létező leghétköznapibb emberekről ír: például a magányos, szerényen élő Ani néniről, akiből több százezer van ebben az országban. Hogy lesz Ani néniből riportalany?

Számomra az egyik legizgalmasabb dolog a millióból véletlenszerűen kiválasztani egy embert, rá figyelni. Ani néni az Egy nap, egy élet sorozatban szerepelt. Teljesen hétköznapi emberek egy napját kísértem végig, amelyből kibontakozott az életük. Minden embernek érdekes az élete valamiért. Minden ember érdekes és érdemes a figyelemre. És mindenkivel lehet közös pontot találni.

Sok a közös pont az egyébként nagyon különböző riportalanyokban, az egyik ilyen a szeretetlenség. Ami öröklődik és ami a legtöbb rossz tett háttere. Nemcsak riportjaiban, de tavaly megjelent első regényében, az Üvegfalban is felhívja erre a figyelmet: egy bántalmazó kapcsolat a maga teljességében jelenik meg a könyvben, tehát nem pusztán a bántalmazott oldalát látjuk, de a bántalmazóét is. Az ő tetteire is magyarázatot kapunk.

A mögé nézés hozza a megértést. Elsőre az jut eszedbe egy háromszoros gyilkosról, hogy ő nem olyan, mint te, hiszen te azt gondolod magadról, nem tudnál ölni. Aztán kiderül a történetéből, hogy sok olyan dologra vágyott, vágyik ő is, mint te, vagy éppenséggel ugyanazoktól a dolgoktól féltek. Nagyon izgalmas és kihívásokkal teli feladat a hasonlóság és különbözőség kettősségére rámutatni.

Mi alapján válogatta össze a riportgyűjteménybe bekerült írásokat?

A legegyszerűbb rendezési elvem volt: azokat választottam, amelyeket az elmúlt években a Nők Lapjában megjelent írásaim közül legjobban szeretek. Ezek helyenként kibővített, talán kicsit irodalmibb változatai kerültek a kötetbe, néhol azzal kiegészítve, hogy azóta mi történt a szereplőkkel. Ezen túl az köti össze ezeket a többek által novellaszerűnek mondott írásokat, hogy olyan nőkről, férfiakról mesélek bennük, akik nincsenek könnyű helyzetben, de létfontosságú számukra, hogy a gödör legmélyén is megtartsanak valamit a méltóságukból. A legtöbb írás nem vidám, ahogy többnyire ezeknek a társadalom peremén mozgó embereknek az élete sem az, mégis megjelenik bennük valami makacs remény. Többek között az erős nők és a szerelem hordozzák.

+1 KÉRDÉS

Tavasszal volt a premierje az Üvegfalból készült színházi darabnak, amelyet Gryllus Dorka és Simon Kornél adnak elő egy rendhagyó és több helyen – legközelebb például Berlinben – játszott előadás keretében. Mit ad hozzá a könyvhöz a darab és mit vesz el belőle?

Egy olyan lassan bontakozó, részletgazdag könyv, mint az Üvegfal, minden mondata fontosnak tűnik – legalábbis számomra, a szerző számára. A bántalmazó kapcsolat kialakulásánál nagyon lényegesek az apró lépések és az utólag jelként azonosított mozzanatok, így kicsit tartottam tőle, hogy hiányozni fognak azok a szövegrészek, amelyeket ki kellett hagyni. Ugyanakkor nagyon megbíztam Soós Attilában, aki a dramaturgja és a rendezője is volt a darabnak, illetve a színészekben is. És számomra letaglózó élmény, hogy ez a két nagyszerű színész mondja a szövegemet.

Ez a könyv nagyon sok embernek betalál, a kapcsolatukból ismert mondatokat azonosítanak benne. Rengeteg ilyen visszajelzést kapok. Közülük van, aki olvasta a könyvet és hiányolja, hogy esetleg pont olyan mondatok maradtak ki az elő­adásból, amelyekhez legintenzívebben tudott kapcsolódni, más pedig épp akkor döbben rá a saját érintettségére, amikor dramatizálva találkozik a szöveggel. Szinte minden előadáson elsírja magát valaki.