A neves karmester, Bruno Walter által találóan Mozart szellemi végrendeletének nevezett mű az operairodalom azon kevés alkotásai közé tartozik, amelyek érdemüknek megfelelő elismerésben részesültek. Iskolai tananyag, a világ minden pontján kis és nagy operatársulatok tűzték műsorukra számos alkalommal, és az Éj királynője áriájának futamait még az is ismeri -legalább hallomásból-, aki soha életében nem járt az Operaházban, és Mozart képét is csak a csokipapírról láthatta.
Zenészgenerációk nőttek fel kutatva rejtelmeit, és rendezők százai forgatták, szedték darabjaira, és értelmezték újra minden féle-fajta színpadi helyzetekben. Ha úgy tetszik tündérmese, miközben szól a művészetek, a zene csodálatos hatalmáról is, a nagy humanista gondolat, az emberi értelem, és az abba vetett hit is megszólal benne.
Szövege és zenéje rendkívül gazdag szabadkőműves szimbólumokban, így jogos a feltevés, hogy aki írta, maga is magas rangú páholytag, beavatott lehetett. Mindazonáltal hiba lenne a művet csupán ennek mentén interpretálni, hisz a szabadkőművességtől csak eszmevilágát kapta, zenéje abszolút élvezhető ezek beható ismerete nélkül is. Emberideálja és életszemlélete minden szabad világ szimbóluma is egyben.
Ahogyan az utolsó igazi magyar Mozart-kutató és zenekritikus Fodor Géza írta:„Az opera zenéje adekvát módon egyáltalán nem adható vissza operaszínpadon, megszólaltatása pedig a mű formájából következően mindenekelőtt karmesterkérdés. Valószínűleg Mozart egyetlen olyan operája, amelynek esztétikai lényege szinte teljesíthetetlen maximumot állít követelményül előadója elé: zsenialitást és kongenialitást.”
Története, ez a pontosan kiadagolt számmisztikai piramis jól ismert. Csúcsán a tudás, mint egyetlen örök létező, alatta egymást kereső, kutató, taszító, majd újra megtaláló párok, Sarastro és az Éj királynője, a sötétség és fény duál párja. Tamino és Pamina, valamint Papageno és Papagena, a szerelmes párok - a boldogság két verzióját hivatottak megjeleníteni. Megint alattuk az életüket segítő szereplők, mint megannyi útjelzők: a 3 gyermek, a 3 dáma, a 3 pap.
A cselekményt összetartó legmagasabb rendező erő pedig: a titok, amely át- meg átszövi a zeneművet, mindig, minden mögött ott feszül. Taminónak elég egy kép, és útnak indul, hogy kiszabadítsa Pamínát, akit -az Éj királynője állítása szerint- fogva tart a főpap, Sarastro. Társa, Papageno számára, az egész világ titokzatos, nem igazán tudja, mi várja a hegyeken túl. Kapnak egy varázslatos fuvolát, és egy csengettyűt, hogy segítse őket a bajban, de nem is sejtik, milyen csodákra képesek, mint ahogyan azt sem tudják igazán, hogy merre tartanak – ebben a 3 gyermek lesz segítségükre. Sarastro „főhadiszállásához”, A Bölcsesség, az Értelem és a Természet Templomához érve viszont nyilvánvalóvá válik számukra, hogy nem egy gyors lányrablás a tét, hanem sokkal több annál: önmaguk megtalálása – és meghaladása.
A drezdai Varázsfuvola előadás legnagyobb erénye, és legnagyobb problémája is egyben, hogy mindenkihez akar szólni és minden megközelítésből tartalmaz egy kicsit, éppen ezért nem tud organikusan képviselni egy mondanivalót (rendező: Josef E. Köpplinger). Eklektikusan (ám végtelen profizmussal, anyagiakban és emberanyagban rendkívül gazdagon) összegyúrt képek sorozata, melyben sajnos valós színészvezetés híján elveszetten téblábolnak a nagyszerű énekesek. És bár repül, vetít, fénylik, nevettet, újabb és újabb effektekkel szemet gyönyörködtet a látvány, mégis nagyon hiányzik belőle a művészi kohéziós erő, ami mozdulatot és értelmes létezést adhatna azoknak a hősöknek (értsd: énekművészeknek), akik estéről-estére hátukon viszik el az előadást. Mert egy dolog biztosan mindig a legmagasabb színvonalú a zene drezdai templomában, és ez a látható és hallható művészi igény.
Emlékezetes marad Tobias Kehrer (Sarastro) hangjának bársonyos, szép mélysége, Tuuli Takala (Pamina) női ereje, és oly sok árnyalatot tudó szopránja, valamint Martin-Jan Nijhof (öreg pap) koncentrált színpadi jelenléte, akinek figurájában ilyen mód felsejlik Sarastro utódja. Alexandra Olczyk, az este beugrója, igazi nyers erővel és hibátlanul interpretálta az Éj királynője szopránt próbáló futamait, miközben más minőségű energiákat hozott, mint a szereposztás egésze, amelyik túlzottan is visszafogott, kamarazenélős Mozart intepretációt képviselt, egy méreteiben nem kamarazenélésre kalibrált házban. És bár ez is lehet értelmezhető és abszolút valid Mozart-játszási mód, mégis a megemelt zenekari árokban felálló eredeti létszámú zenekar kevésnek bizonyult ahhoz (habár rendkívül összeszokott együttesről van szó), hogy a műben ott húzódó őserőt, indulatot, és a bemutató színházában megszokott külvárosias nyersességet átadja.
Az este fiatal karmestere, Killian Farrell szándékai mögött érezhető volt az erre való törekvés, megfejtései sok ígéretet rejtenek, ám néhány megvalósult dinamikai és tempó ötleten túl nem tudott kibontakozni.
A három megírt mozarti fináléból a nézők Papageno és Papagena boldogságának örültek a legjobban. Amikor a színpadot duettjük végén ellepik az apró gyereklábakon futkározó tojások, óriási nevetés és ováció a jutalom.
Ezzel szemben a próbatételeket végig küzdő fiatal pár a beavatása végén ledobja magáról a régi rendtől kapott lepleit és farmeros gamer-Tamino/rózsaszín hajú manga-Pamina világszemlélete szerint folytatja tovább útját.
Bennünk meg csak kérdések maradnak.
Infó: Mozart: Varázsfuvola A drezdai Semperoper előadása
