- Sz. Bíró Zoltán: Oroszország Putyin után

Az mára többé-kevésbé világosan látszik, hogy Oroszország február végén kezdett háborúja harmadik szakaszába lépett. Az első még afféle villámháborús terv jegyében zajlott. Az volt az elképzelés, hogy a „kijevi rezsim” néhány nap alatt összeomlik, a felszabadító orosz erőket pedig az ukránok többsége lelkesen fogadja. Ám rövid időn belül kiderült, hogy ez a terv minden alapot nélkülöz. Az orosz erők Kijev környékéről történő visszavonásával és a katonai műveletek kelet-ukrajnai fronton való összpontosításával a háború második szakaszába lépett. Ám ez az elképzelés is kudarcot vallott. Egyrészt azért, mert az orosz hadsereg – annak következtében, hogy az ukrán erők a nyár derekától egyre nagyobb mennyiségben jutottak nyugati nehézfegyverekhez – elvesztette tűzerejének addigi fölényét. Másrészt pedig azért, mert a szerződéses katonákkal harcoló orosz haderő képtelennek bizonyult operatív módon pótolni veszteségeit. Az utóbbiak oly jelentőssé váltak, hogy a harcoló alakulatok a már elfoglalt ukrán területek megtartását sem tudták garantálni, ezért szükségessé vált a hosszú időn át halogatott mozgósítás elrendelése, amivel a háború harmadik szakaszába lépett.

A részlegesként meghirdetett mozgósítás azonban már azelőtt megmutatta a rendszer súlyos működési zavarait, hogy a behívott katonák kiértek volna a frontra.

Nincsenek már meg azok a keretek – hiányzik a megfelelő tiszti és altiszti állomány, nincsenek befogadó laktanyák, elmaradtak a tartalékosok rendszeres hadgyakorlatai, hiányzik a tartalékosok hiteles és naprakész nyilvántartása –, amelyek nélkül a behívott tartalékosokat nehéz, sőt, szinte lehetetlen rövid időn belül hadra fogható alakulatokká formálni. Arról már nem is beszélve, hogy a most mozgósítottak egy részének nemcsak hogy használható fegyver nem jutott, de egyenruha sem. Sokak maguk voltak kénytelenek felszerelésüket megvásárolni. A hiányzó mundérok ügye az Állami Dumában is napirendre került, mert mint kiderült, másfél millió egyenruha tűnt el kézen közön. Ezt nyilván nem úgy kell elképzelni, hogy legyártották ezeket és valakik hazavitték, hanem úgy, hogy az erre a célra elkülönített pénzeket valakik „lenyúlták”. Ez az eset is újabb példája annak, hogy a korrupció egy a szomszédját megtámadó állam esetében „jó ügyet” is szolgálhat: gyengítheti az agresszor hadseregét. Azt ugyan egyelőre határozottan nem lehet állítani, hogy az önkéntesek segítségével Oroszország biztosan nem tud majd fordulatot kierőszakolni, ám látva a mozgósítás eddigi körülményeit és menetét, ennek meglehetősen kicsi az esélye. Ezért nem teljesen alaptalan azt állítani, hogy a háború eddigi három orosz „koncepciója” kudarcot vallott, aminek következtében Putyin társadalmi és elitbéli megítélése is elkezdett változni.

Egyik elem jövőjét sem könnyű prognosztizálni, de kétségtelenül a harmadik a legkevésbé kiszámítható. Egyelőre roppant nehéz felmérni, hogy mi fog történni Putyinnal, helyén tud-e maradni, vagy valamilyen módon sikerül őt elmozdítani, és ezzel utat nyitni a háború lezárásának. Abban ugyanis viszonylag széles körű egyetértés van, hogy amíg Putyin vezeti az országot, kicsi az esélye a háború lezárásának. Az azonban már most is látható, hogy az orosz elnök korábbi, már-már szakrális helyzete megrendülőben van. Ha nem így lenne, valószínűleg nem született volna az utóbbi hetekben annyi elemzés távozásának körülményeiről. Helyzete és szerepe ugyanis ma már messze nem olyan, mint volt a háború előtt. Míg korábban Putyin a stabilitás feltétlen garanciájának tűnt, addig mára elkezdett a radikális és egyre több területre kiterjedő destabilizáció felelősévé válni. Lehet, hogy a társadalmi többség még nem így látja – a propagandagépezet mindent megtesz, hogy az eddigi kudarcokért való felelősséget másokra hárítsa –, de az elit, leszámítva a háború fanatikus híveit, pontosan tudja ezt. Az orosz elnöknek ugyanis nem sikerült sem komoly, háborúját támogató szövetségeseket találni – Kína és India távolról sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket –, sem az orosz gazdaságot megvédeni a szankcióktól. Lehet, hogy az utóbbiak pusztító következményei még nem nyilvánvalóak – noha azokat a független elemzők már most is látják –, de az igen, hogy az orosz gazdaság perspektívát vesztett jövő elé néz. A következő éveket, de lehet, hogy évtizedet, nem a felzárkózás, hanem a fokozatos leszakadás fogja jellemezni.

Mindezt érzékelve az utóbbi időben több olyan elemzés látott napvilágot, ami a „Putyin utáni Oroszországgal”, illetve azzal foglalkozik, hogy a hatalom hogyan és milyen körülmények között kerülhet Putyintól más vagy mások kezébe. Tatyjana Sztanovaja, a moszkvai Carnegie Központ munkatársa például úgy látja, hogy az orosz elit nem jelentéktelen része már ma sem érti, hogy miért kell ilyen súlyos áldozatokat hozni, mi is a háború valódi célja, és miért is kell Ukrajnát Oroszországot fenyegető egzisztenciális problémának tekinteni. Azt pedig végképp nem értik, hogy miért kell ismétlődően atomfegyver bevetésével fenyegetni a világot. Ez pedig azzal a következménnyel jár, hogy az orosz elnök kezd egyre inkább teherré válni, olyan nehezékké, akivel egyre reménytelenebbnek tűnik a háború befejezése. Sztanovaja szerint ma még lehetségesnek tűnik az a forgatókönyv, amiben még Putyin választhatja ki utódját. Most még elég erős ehhez, de a kudarcok gyarapodásával megváltozhat a helyzet. A nagy kérdés – tehetnénk mindehhez hozzá –, hogy Putyin érzékeli-e helyzetének változását, felismeri-e, hogy neki is jobb, ha maga kezdeményezi távozását és annak körülményeit még jórészt maga határozhatja meg.

A szerző több lehetséges jelöltet is lát, akik élvezhetik Putyin bizalmát. Ilyennek tartja az orosz Nemzetbiztonsági Tanács titkárát – értsd: operatív vezetőjét – Nyikolaj Patrusevet, aki azonban aligha lesz Putyinnál békülékenyebb. Vele minden bizonnyal folytatódna a háború. Szerepel a lehetséges utódok listáján Dmitrij Medvegyev, korábbi orosz elnök, a Nemzetbiztonsági Tanács jelenlegi elnökhelyettese is, aki lehet, hogy élvezné Putyin bizalmát, de számos ok – többek között elképesztően uszító Twitter-bejegyzései – miatt meglehetősen esélytelen jelöltnek tűnik. Arra jó, hogy riogassa a világot, és azt a benyomást keltse, hogy akadnak az orosz vezetésben Putyinnál is radikálisabb alakok, de arra semmiképpen nem alkalmas, hogy egy katasztrófába sodort országot kivezessen onnan. Ott van még a listán Putyin egyik korábbi testőre, a jelenlegi tulai kormányzó, Alekszej Djumin, valamint Patrusev fia, Dmitrij Patrusev is, aki már egy ideje a szövetségi kormány mezőgazdasági minisztere.

Ennek a szcenáriónak az a különlegessége, hogy ugyan az erőszakszervezetek vezetői irányítják a puccsot, mégsem közülük kerül ki az új első számú vezető, aki polgári személy lesz. Erre a szerepre a moszkvai főpolgármester, Szergej Szobjanyin épp úgy alkalmas lehet, mint a jelenlegi miniszterelnök, Mihail Misusztyin. Kettejük közös vonása, hogy a háború kitörése óta feltűnően kerülik a nyilvánosságot, azt a benyomást keltve, hogy a háborúhoz semmi közük nincs. A hatalomváltásnak ez a módja nem elképzelhetetlen, már csak azért sem, mert egy ideje nagyon komoly kritika éri a hadsereget és – bár kevésbé intenzíven – a titkosszolgálatokat is a háborús kudarcokért. Alakulhatnak úgy az események, hogy vagy a hadsereg vezetése, vagy valamelyik titkosszolgálat feje megelégelheti az alaptalannak tartott bírálatokat és elmozdítja Putyint. Kicsi ugyan ennek esélye, de nem kizárható.

Ha a rezsimet hosszú évek során valamire felkészítették, akkor leginkább arra, hogy miképpen kell kezelni egy ilyen helyzetet. Nem véletlenül hozták létre 2015-ben az orosz nemzeti gárdát, a Roszgvargyiját, aminek épp az a feladata, hogy elhárítson minden, a rendszer megdöntésére irányuló kísérletet. Egyébként is, egy konszolidált autokráciát, amelyik számos módon ügyel arra, hogy szervezett ellenállás a rezsimmel szemben ne alakulhasson ki, az utcáról lehetetlen megdönteni. Ha nincsenek a hatalmi eliten belül olyan csoportok, amelyek készek szakítani a rendszerrel és szembefordulni az autokratával, az utcai tiltakozások önmagukban képtelenek hatalomváltást kikényszeríteni.

Végül pedig a Politico cikke azt a lehetőséget sem zárja ki, hogy új „zavaros időszak” alakul ki Oroszországban, és katonai puccs buktatja meg Putyint úgy, hogy helyére nem civil, hanem katona kerül. A szerző több lehetséges személyt is megnevez, köztük „Putyin szakácsát”, az ún. Wagner-magánhadsereg szervezőjét, Jevgenyij Prigozsint, és Ramzan Kadirovot, Csecsenföld korlátlan urát, akit az orosz elnök épp a napokban léptetett elő vezérezredessé. Nyilván nem lehet kizárni egy katonai puccs lehetőségét, de ha be is következne, biztosan nem Prigozsin vagy Kadirov vezetné azt. Ők a mostani orosz elnök teremtményei, akik, ha nincs Putyin, aligha tarthatják meg jelenlegi pozíciójukat és befolyásukat. Ahogy a kiváló orosz politikai elemző, Kirill Rogov nevezi őket, ők igazi „média-militánsok”, akik – Medvegyev mellett – arra lettek kitalálva, hogy mind a hazai, mind a külföldi közönséget riogassák.

A Politico elemzéséhez hasonló dolgozattal jelentkezett nemrég a neves orosz politológus, Abbasz Galljamov is, azzal a különbséggel, hogy szerinte a hatalomátadás legvalószínűbb forgatókönyve az lesz, hogy az elit kezd el utód után nézni. Mégpedig azért, mert érzékeli, hogy Putyin 2024 tavaszán esedékes újraválasztása leküzdhetetlen akadályokba ütközik. Még az az államapparátus sem tudja ezt a feladatot megoldani, amelyik 2011 óta a választások eredményét – legyenek azok parlamenti vagy elnökválasztások – rendre és egyre nagyobb arányban meghamisítja. Galljamov szerint az elit olyan utódot fog keresni, akinek messzemenő lojalitásban Putyin bízik – ellenkező esetben ez a vállalkozás eleve reménytelen lenne –, s akit az erőszakszervezetek is el tudnak fogadni, és akinek a társadalmi elutasítottsága is a lehető legkisebb. Ilyet azonban nagyon nehéz lesz találni, főként abban az esetben, ha szemponttá válik az is, hogy az utódot a Nyugat is kész legyen tárgyalópartnerként elfogadni. Az elemző négy ilyen lehetséges jelöltet lát. Ilyennek tartja a Politico cikkében is szereplő fiatalabb Patrusevet, továbbá Denisz Manturovot, a szövetségi kormány miniszterelnök-helyettesét és egyben ipari és kereskedelmi miniszterét. A jelöltek között van Szergej Kirijenko, az Elnöki Hivatal helyettes vezetője, az Ukrajnával kapcsolatos ügyek felelőse, és Dmitrij Kozak, Putyin régi közeli munkatársa, aki ugyan egy időre kegyvesztett lett, és kikerült az elnök legszűkebb környezetéből, de annak bizalmát mégsem veszítette el.

Végignézve ezeken a jelölteken, egyáltalán nem tűnik valószínűtlennek, hogy közülük kerüljön ki Putyin utóda. Csak éppen az nem látszik még, hogy sikerül-e egyáltalán megszabadulni Putyintól, és ha igen, akkor hogyan. És az sem látszik, hogy mi várható az utódtól. Kiváltképp érvényes ez a háború vonatkozásában. Még a háborút elkezdő utódjának sem könnyű befejezni azt. Lehet ugyan minden kudarcot az elődre kenni, de nem biztos, hogy ez könnyen járható út. A „vereség szégyenét” a politikai örökösnek sem könnyű elismernie, ezért az esetleges hatalomváltással sem oldódik meg feltétlenül a háború gyors lezárása.