Előre iszunk a medve bőrére, hiszen már bőven van mire, a hatszázadik előadás előtt kínál minket pezsgővel a rendező, a társulatvezető, Fazakas Misi, a Katona József Színház Sufnijának előterében. A sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely vendégeskedik itt az Ahogyan a víz tükrözi az arcot című, 3 földrész, 24 országának, 178 településén megfordult, 2011-ben bemutatott produkciójával. Hűha, gondoltam, amikor ezt olvastam, ez azért már valami! Persze kapásból gyanakodni kezdtem, ha ennyiszer ment, valószínűleg az első időszakban nagyszerű volt, aztán kezdhették már kicsit unni a játszók, netán már nem is ugyanazok a fiatalok problémái, mint amikről a darabban szó van. Láttam én már karón varjút, nagy hírű, hosszú szériában adott, totálisan szétesett, elfásult előadást. De Fazakas (aki a színlapon sem Mihály, hanem Misi) néhány szellemes, szarkasztikusan üde mondata a pezsgőzés és az előadás bevezetéseként, sokat eloszlat a kételyeimből, hogy nem múzeumian poros produkció évfordulóját jöttünk ünnepelni.
És rögtön bele is csapnak a lecsóba, megadják az előadás erősen abszurdba hajló, de konkrét tényeken alapuló alaphangját. Ehhez gyakran vetítést is használnak, mint már az első jelenetben, amiben a tévéhíradót vezető bemondónő komoly ábrázattal, pozitív kicsengésű, örömteli hanggal, ami azt sugallja, hogy itt aztán minden a lehető legnagyobb rendben van, a képünkbe mondja, hogy „Jó hírrel kezdjük adásunkat, ugyanis ma délután a megyei kórház negyedik emeletén működő szülészeten világra jött a folyó év 651. kisbabája. Az újszülött nagyon jó egészségnek örvend édesanyjával együtt. A szakemberek megállapítása szerint alkalmas lesz József Attila, valamint Kassák versek szavalására, de idegenkedni fog a zongorázástól.” Ezen rögtön nevetünk. Van ebben médiakritika, annak a blődsége, hogy a 651. gyerek születéséből is zengzetes ünnepi hírt fabrikálnak, és annak lidércnyomásossága, hogy mint Az ember tragédiája falanszter színében, máris be akarják passzírozni a társadalom valamelyik „fiókjába”, ami ellen már csecsemő korban sincs apelláta. De hamarosan megszólal blazírt ábrázattal, hivataloskodó, merev szóhasználattal az egyik iskolaigazgató is, hogy várják a gyerkőcöt, mert, ha minőségi oktatást akar, ez a legjobb választás. Következik a polgármester, utána a köztársasági elnök, és nyomatékosan hangsúlyozza a hazafias nevelés fontosságát. Ezt a lényeges megnyilvánulást „pezsgős fogadás, majd a parlamenti pártok által szervezett szeretetünnepség követi.” Ez utóbbi említésekor jókora röhögés támad a nézőtéren. Ebből úgy tűnik, hogy társalmi szatírát látunk, és ez is lesz az egyik fő vonulat. De tán ennél is fontosabb a gyerekek, a fiatalok sorsa, gyakori magukra utaltságuk, a szülök leterheltsége, válása, kényszerű külföldi munkája, figyelmetlensége, szeretettelensége miatt. Központi téma a családok szétesése a káosszal teli országban, világban, amiben tobzódik a részvétlenség, és fájdalmas lélektani sebeket kapnak a gyerekek.
A társulat ifjú tagjai „összedobták”, hogy kit milyen probléma foglalkoztat, kínoz, kinek mi fáj. Hetvenkét téma került a „kalapba”, ezekből jött létre a szövegkönyv, ami hol lazán, hol szorosabban egymáshoz kapcsolódó jelenetek láncolata, diákos hevülettel, vallomás-jellegű részletekkel. Ezeket akár velünk szembefordulva, fölerősített hangon, mikrofonba mondják, vagy éppen rappelik a szereplők, akik sokat énekelnek, többször gyerekrigmusok, dalocskák, mondókák szövegeit átvariálva, kedvességüket drasztikussá téve. A rövid, monológszerű részeket gyakran követi mozgás, sőt túlmozgás, nyughatatlan tánc, kifejezve azt, hogy ez a korosztály nehezen találja a helyét. Segélykiáltás is ez az előadás. Segélykiáltás a szülőknek, hogy figyeljenek, szeressenek jobban, ne takarékoskodjanak a törődéssel, de segélykiáltás a saját korosztály felé is, hogy nem lehet félrefordítani a fejet, több mindent meg kell érteni a világból, a felnőttekből, a gyakran önmaga karikatúrájává váló, eltorzult politikából, a szülőkből, és egymásból is.
Lidérces, amikor az egyik lány kezdetben szaggatottan, majd mind folyamatosabban regéli el, hogyan erőszakolták meg, és bizonyos idő elteltével milyen volt, amikor az utcán szembe jött vele a tettes, hogyan ingadozott gyűlölet és megbocsátás között. Ez életre szóló trauma, amit nem mert elmesélni a társainak, mert megbélyegzettségként élte meg. Egy-egy téma megjelenítése közben kemény statisztikai adatokat vetítenek ki arról, hogy például hány családon belüli erőszak történt az országban, olykor egészen dermesztőek a rideg számok, amiket a jelenetek sokkal átélhetőbbé tesznek. Mindenki, Mucha Oszkár, Mihácsi Veronika, Bocsárdi Panna, Hubbes Matyi, Kalotai Máté, Kurkó Karolina több szerepet játszik, leginkább ugyanabban a szürke, testre simuló egyen gúnyában. Ha arra van szükség, tudnak ritmusra lépni, kórusban énekelni, egyszerre csinálni bármit, de közben ki-kivillan az egyéniségük. Az eredeti szereposztásból már csak Mucha Oszkár maradt a produkcióban, a többiek harsogóan fiatalok. Hisznek abban, hogy bele kell szólniuk közös ügyeinkbe, hogy a színházzal, ha csak kicsit is, de változtatni lehet a világon, amire mohón kíváncsiak. Kérdéseket tesznek fel, ha kell lemeztelenednek lelkileg, vagy akár kisgatyára. Sebeket tépnek föl magukból, közszemlére teszik a fájdalmukat, miközben az előadás nyilván gyógyírként is szolgál. Nem merevedtek bele abba, hogy hú, de jó ez a produkció már több mint tíz éve, eljutnak a máig, az iskolák, a tanárok helyzetéig. Például ezt skandálják: „Beírunk egy nagy 1-est! / Hülyék egytől egyig! / Fizetgetnek – tanítgatunk. / Nyugdíjaznak – meghalhatunk. / Panaszkodunk /sztrájkolunk / átverődünk /befásulunk. / Alkotmányellenes sztrájkolás? / Elbocsájtás? Leépítés!? Megalkuvás!” Kétségbeesetten, de határozottan, felénk fordulva zeng a kórus, ami aztán egyedekre bomlik. Mindenki külön-külön, gyermeki, kissé nyávogós hangon, elnyújtva, sírósan, ordítássá fokozódóan kiabálni kezdi, hogy „anyu!, anyu!, anyu!, apu!, apu! apu!”, mint a kisdedek, akik úgy érzik egyedül, támasz nélkül maradtak, és ettől most, azon nyomban végük van, nekik is és a világnak is. Majd hirtelen elhallgatnak. Hatalmas kartontáblákat cipelnek az előtérbe, nagy betűkkel, különböző nyelveken, mindegyikre azt írták: „Csend”. Ezután pisszenés nélkül, nem csak a színről mennek ki, hanem a helyiséget is elhagyják. Nem tartanak igényt tapsra, most a csend a fontos. Ránk bízzák, hogy gondolkodjunk a látottakon magunkban, menjünk haza akár némán, vagy maradjunk ott az előadást követő beszélgetésen. A lényeg, hogy járassuk az agyunkat, ne tűrjünk áldozatként, esztelenül!
