Újabban már törvény mondja ki: mindenki felelős önmaga szociális biztonságáért.
Sokan ezt eddig sem érezték másként. A vidéki házakban élő idősek eddig is maguk próbáltak gondoskodni a megélhetésükről. Ha a házba nem volt bevezetve a gáz, nem fűtött a villany, fát vettek, szenet hozattak. De gyengülő kezekkel, homályosodó szemekkel egyre nehezebb felhasogatni a tüzifát, felvinni a szenet a pincéből, kihamuzni, begyújtani. A boltba járás, főzés, mosogatás is mind nehezebbé válik. Lehet ebédet rendelni, legalábbis a nagyobb településeken, és a szociális gondozó is kijár a rászorulókhoz. De persze ezek is pénzbe kerülnek, egyre többe.
Sok idős ember dönt úgy, feladja az önálló életvitelt, és bevonul, ahogy mondják, az "öregek otthonába". Vannak közöttük olyanok, akiknek szerető gyerekeik, unokáik vannak, de nem akarnak rászorulni a családtagjaikra. Azok talán már nem is a településen élnek, vagy ha igen, elfoglaltak, nem tudnak még egy háztartást ellátni, sem magukhoz venni a nagypapát, nagymamát.
Ilyenkor látszik jó megoldásnak, ha bekerülnek egy szociális ellátóhely kis lakrészébe vagy szobájába. Itt fűtenek, takarítanak rájuk, naponta háromszor jut meleg étel az asztalukra. És még társaság is akad, közös programok az unalmas estékre. Vannak, akik valósággal kivirulnak ebben az életformában.
Persze nincs ez ingyen, a beköltöző nyugdíja jó részét befizeti az ellátásra, ami neki marad, az csak tisztálkodószerekre elég, meg arra, hogy hétvégén beüljön egy krémesre a helyi cukrászdába. De nem is ez okoz igazán nagy gondot, hanem a beköltözéskor fizetendő komoly összeg.
Az ismerős dunántúli kisvárosban csak két önkormányzat által fenntartott szociális létesítmény áll az idősek rendelkezésére. A hirdetésekben látható parkos, úszómedencés senior csodapalotákat nem az ilyen helyekre építik. De mindkét helyi otthonnal elégedettek a lakók. A szobák tiszták, nem is túlságosan kicsik, jó az orvosi ellátás, a gondozók kedvesek és szolgálatkészek. Nem csoda, hogy hosszú a jelentkezők listája, sokan várnak a beköltözésre.
A várakozókat mostanában kellemetlen meglepetés érte, az önkormányzat ugyanis megemelte a beköltözéskor kifizetendő összegeket. A kényelmesebb, szebb helyen fekvőben egy egyágyas lakrészért hárommilliót kellett eddig fizetni, mostantól nyolcmilliót. Ez ebben a városban egy szerény kis lakás ára. A kétágyas lakrész belépési díja kétmillióról a duplájára, négyre emelkedett. A szerényebb otthonban az egyágyasért eddig két, mostantól négymilliót kell fizetni. Ha valaki nem egyedül, hanem házastársával költözne be az otthonba, duplázódik a díj. Kérdés, a várólistán levők közül hányan tudják ezt kifizetni.
Az áremelés természetesen indokolt. A fenntartó önkormányzat számol a fűtési-világítási költségek emelkedésével, a gyorsuló inflációval, amely az élelmezést teszi egyre drágábbá. Az is logikus, hogy nem annyira a havi illetményeket akarják emelni – ennek határt szab a lakók nyugdíja –, hanem az egyszeri belépési díjakat.
Az emelkedés azonban így is sokkoló. Félő, hogy eléri azt a lélektani határt, amelyet sok magányos öreg még családi segítséggel sem lesz képes kifizetni. És mi lesz azzal, aki már nem képes ellátni magát, de nem tudja bevásárolni magát az otthonok egyikébe? Aki nem tudja eladni lepusztult házacskáját? Aki nem akar megválni ingatlanától, mert mindenáron örökül akar hagyni valamit azokra, akik nem képesek vagy nem akarják megkönnyíteni életének utolsó szakaszát? Félek, az "öregségi szegénység", ahogy a szociológusok nevezik, még az eddigieknél is jobban elterjed a magyar vidéken.
Jut eszembe: januártól a temetések is megdrágulnak.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.