gyász;emlékezés;temető;

Melán néni

Tüzes ló 

Gyerekekkel járjuk a temetőt, ettől mintha kevésbé lenne szomorú az emlékezés. Könnyebb elfedni a könnyeket, ha közben a csivitelő kétéves hófehérkés ruhájában elmélyült koncentrálással próbálja egyik helyről a másikra tenni a gyertyát, miközben bátyja, az öt éves „nagyfiú” már egyedül lobbanthatja fel a gyufát, s kísérletezheti ki, milyen szögben kell tartania, hogy ne égjen körmére a láng.

Nehezebb a teher, hogy

új sírhoz is menni kell, valakihez, aki tavaly, tavalyelőtt még velünk nézte itt a gyertyákat, terelgette a kisebbeket a márványok között. Jó hogy itt vannak a gyerekek, elterelik a figyelmet, meg a hétköznapi, praktikus mozdulatok, amik szintén segítenek.

Le kell söpörni a dédmama sírkövéről a ráhullott faleveleket, kidobni az elszáradt virágokat, megigazítani a kőből készült vázát, ami egyszer csak kettéreped a kezünk között, mintha valami égi jel figyelmeztetne a túlvilági jelenlétre. S talán véletlen-e, hogy ott, ahol sose nőtt még gomba, most két őzlábat is látunk, tőszomszédságukban pár szál őszi kikerics, apánk egyik kedvenc vadvirága?

Két temetőbe megyünk a faluban, mind a kettő dombra települt. Emlékszem a rácsodálkozásra, amikor először jártam alföldi kisvárosban ilyen helyen, s nem volt egyetlen hajlat, lanka, csak a sík terep, és katonás sorrendben a sírok. Nálunk nincs ilyesfajta fegyelem, mintha kusza összevisszaságban pöttyözné a sors dimbre-dombra egyiket, és tenné hajlatba a másikat, girbegurba láthatatlan vonalakkal kötve össze azt, ami máshol egyenes. Este ugyanilyen véletlenszerűen világítanak a mécsesek, mintha csak a szentjánosbogarak polkáznának, hol itt, hol ott.

Apai nagyapámék mellett egy ismeretlen ismerős nyughelye. Melán nénié, akit sosem láttam, de akihez gyerekkorom óta mégis kötődöm ezeken a novemberi napokon. Annak idején anyám mindig adott egy gyertyát, hogy tegyünk egyet az ő sírjára is, hiszen férje előbb halt, s nem volt gyereke, unokája, aki ilyenkor meglátogatná itt. Óvónőként dolgozott, negyed századdal korábban, mint anyám, és ez valami láthatatlan köteléket alakított ki köztünk, anélkül, hogy ismertük volna jellemét, hallottunk volna bármilyen anekdotát, mondást, ami hozzá köthető.

Pár éve, mikor jöttünk, gyertya égett a síron, mint előtte sosem, és koszorút is rakott egy ismeretlen kéz, aki talán hajdani óvodás, titkos udvarló, elfelejtett jó barát lehetett. Emlékszem, mikor először megláttam az égő gyertyát, arra gondoltam, lám, Melán néni sincs egyedül, hiába nem zsongja őt körül gyerekzsivaj, gyufasercegés, az évek óta ugyanolyan rituálé, s neki is jut a távoli szeretetből valamiképp.

Most nem volt gyertyaláng, se koszorú. Az elburjánzó tüskés bokor teljesen benőtte a halmot, olyannyira, hogy még egy gyertyát sem lehetett odatenni annak veszélye nélkül, hogy lángra kap a bozót. Mintha egy igazi Csipkerózsika aludna itt, akit emberi kezek híján már csak a természet vadvirágai óvnak a teljes enyészettől.