„Az univerzum két halmazból áll: az egyik halmaz Marseille, és a másikba tartozik minden más; ezek a történetek Marseille-ben játszódnak, vagyis az általatok ismert világegyetemen kívül.”
Légion étrangère! Idegenlégió! Mennyi, de mennyi magyar Rejtő-olvasó szíve dobban meg ezekre a szavakra! Az enyém is megdobbant, egészen addig, míg nem láttam a saját szememmel, hogy milyen „karrierpályát” rejt magában ez a varázslatosan hangzó két szó: Légion étrangère!
Mint annyi minden másban az előző francia életemben, természetesen az idegenlégiót illetően is a marseille-i nagybátyám, Pierre bácsi volt az elsődleges adatközlő, akinek – mint annyi minden másról – erről az alakulatról is meglehetősen rossz véleménye volt. Elsősorban azt nehezményezte, hogy el akarták venni tőle a magyar nevét. 1956-ban, a forradalom leverése után ment ki Franciaországba, és 1969-ig, míg a francia társadalomban meg nem tudott kapaszkodni, sok mindennel próbálkozott, többek közt a légióval is. Úgy kezdte, hogy az 1960-as évek elején egy nyáron Párizsban ellopott egy biciklit, és azzal nagyjából egy hónap alatt északról délre hosszában átszelte Franciaországot, hogy odalenn beálljon az idegenlégióba. Elege lett az éhezésből, a nélkülözésből, s arra jutott, hogy bármilyen borzalmas híre van az idegenlégiónak, ott legalább rendszeresen adnak majd enni, ráadásul ágyban alhat, s ebben csak megerősítette az a bizonyos nyár, amikor Franciaországot biciklivel hosszában átszelte, s éjszakánként a megművelt földek szélén, marhalegelőkön, árokparton vagy gyümölcsösök árnyékában aludt.
Lesz étel, lesz ágy, lesz zuhany, csak erre tudott gondolni, azt azonban nem sejtette, hogy ha átmegy minden szűrőn, és sikeresen teljesíti a próbaidőszakot, akkor el akarják majd tőle venni a nevét, a nemzetiségét, s a teljes identitását.
– Három hétig voltam a légióban, és minden nap azt hittem, kiköpöm a belemet – mesélte Pierre bácsi –, de ezt még nem bántam volna. Hát ez a katonaság, nem? Az embert befogják egy satuba, és addig szorítják, míg mindenre azt nem válaszolja, hogy igen, uram! Oui, Monsieur! Álmából felkelve is azt ordítja az ember, hogy Oui, Monsieur le Caporal-chef! De aztán behívtak egy irodába, hogy aláírhatok öt évre, de a nevem az lesz ezután, hogy Jan Kaplar. És nem lehetek magyar, hanem csehszlovák! Hát ilyet! Azt hitték ezek a dinnyék, hogy a kosztért és kvártélyért én majd csehszlovák leszek? Oh, non! Pas du tout! Kértem egy kis haladékot, aztán azt mondtam, hogy „Merci, Messieurs”, köszönöm, uraim, a kaja jó volt, de én nem leszek csehszlovák. Pláne nem Jan Kaplar. Hát milyen hülye név ez? Merdre! Ha egyszer hazakerülök, mit mondok majd az anyámnak? Hogy én vagyok az ő csehszlovák fia, és tessék engem Jan Kaplarnak hívni? Oh, non, non. Na, ennyi volt az én légiós életem, három hét, de ezt meg ne írd, te dinnye, mert nem akarom én ezt senkinek elmondani.
Szegény Pierre bácsikám három éve, 2019 novemberében halt meg az imádott Franciaországában, odalenn, délen, ahol a kedvenc olajfája alá van eltemetve – úgyhogy ezt most már nyugodtan megírhattam, nem fogja megtudni.
Amúgy életemben az első igazi légiós katonát nem Marseille-ben láttam, hanem Nîmes-ben, s nem is egyszerű legionárius volt, hanem tiszt. S nemcsak azért emlékszem rá élesen, mert ő volt az első, hanem azért, mert még nálam is alacsonyabb volt fél fejjel, pedig én is csak 170 centi vagyok. Nem akartam hinni a szememnek. Hogyan lehet idegenlégiós egy 160 centis emberkéből? Nem vagyok járatos a légió fegyvernemeiben, lehetséges, hogy van harckocsi-dandárjuk is – márpedig ha van, akkor oda bizonyosan nem égimeszelőket keresnek. Egyébként a főtéren láttam ezt az emberkét, nem messze az ókori amfiteátrumtól. Határozott, kemény léptekkel, egyenes tartással ment át a téren, sőt, menetelt, mintha filmforgatáson lett volna, s azt a parancsot kapta volna, hogy határozott, kemény léptekkel, egyenes tartással kell mennie előre, míg a rendező azt nem mondja, hogy állj! Tényleg úgy nézett ki, mint a légiósok a filmekben.
Marseille-ben később csak kiszolgált veteránokkal találkoztam, s köztük persze nem is egy magyarral. Leszolgálták a maguk öt évét, volt, aki többet, megkapták a francia állampolgárságot, aztán au revoir, jöttek a keserű, civil hétköznapok.
Mennyi megkeseredett ember volt köztük!
Összefutottam egyszer egy volt légióssal, aki biztonsági őrként dolgozott egy szupermarketben. Amikor meghallotta, hogy telefonon magyarul beszélek, ő maga lépett oda hozzám. Ötven év körüli, erősen őszülő hajú ember volt. Milyen érdekes, az volt az első kérdése, hogy hol születtem. Mondtam neki, hogy Egerben. De nem csillant fel a szeme, csak bámult üveges szemekkel. Azt válaszolta, hogy „ott nem jártam”. Erősen raccsolt és törte a magyart. „Légiós voltam tizennégy évig”, mondta aztán, és üres tekintettel bámult rám tovább. Kezdett kínos lenni. Viszlát, mondtam, mire felrezzent, „Bien, Très bien”, morogta, s otthagyott. Úgy nézett ki, mintha kilopták volna belőle a lelkét.
