Tüzes ló
Vajon vannak-e a gyerekkornak külön ízei, amik úgy ragadnak meg nyelvben, szájban, s az agy ilyen-olyan membránjaiban kitörölhetetlenül, hogy évtizedekkel később is össze tudjuk hasonlítani velük a ma szaftjait, illatait, a szájpadlásunkon elterülő bizsergető otthonosságot.
Talán csak a képzeletünk játszik velünk, amikor már-már ráismerünk egy régi ízre, mintha olyan lenne, pedig nem az.
Évekig mondogattam anyámnak, meg kellene sütni újra azt a furcsa, rejtelmes ételt, amit a sparhelt tetején egy vaslábasban készítettek nagyanyámék. Mintha vastagabb omlett lett volna, hús nélküli stefánia. Mindig ugyanabban a kopott vaslábasban sütötték, rendszerint hétfőn. Nem adtak mellé kenyeret, nem jutott hozzá szósz, mégis iskolából hazajövet alig vártam, hogy kapják egy cikket abból a titokzatos tálból. Nehéz felidézni egy receptet, hisz gyerekként főzni nem tudunk, és hasztalan írtam körbe az ízeket, néhány mozzanatot – mintha tojás, kenyér, s petrezselyem is lett volna benne – sem sikerült visszaidézni azokat az emléktöredékeket, amíg segíthettek a megfejtésben. Később faggattam nógrádi, hevesi falvakban idős néniket, elvégre a palóc gasztronómiának talán része lehetett ez a fogás, aminek nálunk valahogy nem adtak nevet. Hiszen ha adtak volna, könnyedén kutathatnám a leírást, legalább harmincfélét találnék belőle , talán már újra is gondolta valamely neves séf, feltunningolva a paraszti világ egyszerű étekét.
Évtizedek teltek el, és mindig csak a halvány visszaemlékezés maradt, amihez beletartozott a konyha különös párája – nagy fazékban disznóknak mindig főtt az apró krumpli a tűzhely sarkán –, a félhomály, amelybe nagyanyámék burkolóztak, villanyt csak ritkán kapcsolva fel, s a hideg kő, amit térdepelve, vödör forró vízbe merített, majd kicsavart ronggyal mosott fel a dédanyám minden vasárnap délelőtt.
Eszembe se jutott, hogy a recept mennyire egyszerű lehet, míg pompásan főző barátnémnak nem említettem egy alkalommal, milyen gyerekkori ízeket kergetek, milyen volt az étel, színe, állaga, illata.
Rám nézett, s a világ legtermészetesebb módján közölte, „lábatlan tyúk” a neve az ételnek, amit emlegetek. Az ő nagyanyja is gyakran sütött ilyet, elvégre egy megyéből valók vagyunk, csak ő a déli, én meg az északi oldalról. Azért nevezte el így a népnyelv, mert rendszerint akkor készítették, ha a húslevesbe főzött, petrezselymes, tojásos beáztatott kenyérrel megtöltött tyúkhoz túl sok masszát kavartak. De megeshet, eleve készakarva gyúrtak belőle többet, hisz olcsó, laktató étel volt ez: tojás, száraz kenyér, zsír, hagyma mindig kéznél volt a falusi konyhákban, petrezselyemért, majoránnáért is kiszaladt valaki a kertbe, így már csak össze kellett gyömöszölni a tölteléket, s kisütni a platnin.
Milyen leleményes a nyelv, hogy fosztóképzővel lát el egy nevet, mintha konkrétan lenne köze a tyúkhoz, hordozná a hús ígéretét.
Miközben nem is lódít akkorát. Igaz nemcsak lábatlan, de szárnyatlan, melltelen, májatlan, zúzátlan és szívetlen (szívtelen?) is a fogás, de az is bizonyos, hogy a tyúk lába nincs benne. Az vesse rájuk az első követ, aki a név hallatán ennél többet remélt.
