„Az ország békéjét és nyugalmát és biztonságát szolgálja” – ezt az idézetet választotta könyve címének a vallástörténész, a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont kutatója. Az idézet Ravasz László református püspök 1938-ban, az első zsidótörvény elfogadásakor elhangzott felsőházi beszédéből való, amit aztán a Református Élet és az Újpesti Református Egyházi Értesítő is közölt.
A teljes mondat így szól: „Meggyőződésem szerint ennek a törvénynek elfogadása nemcsak az ország békéjét és nyugalmát és biztonságát szolgálja, hanem javára válik végeredményben éppen azoknak, akik elfogadása ellen – elismerem teljes joggal –, de hevesen tiltakoznak.” A református püspök tehát úgy vélte, hogy a zsidóság elleni fellépés, bár ennek felismerése az érintettek részéről még várat magára, valójában érdekében áll a zsidóságnak.
Jakab Attila könyvének alcíme meghatározza a tartalmát: „A magyarországi egyházi sajtó a zsidótörvények idején (1938-1942)”. A dátumból látható, hogy a szerző nem csupán az 1938-as, az 1939-es és az 1941-es három zsidótörvény időszakát vizsgálta (lásd keretes írásunkat), kutatását kiterjesztette 1942-re, az általa negyedik és ötödik zsidótörvénynek nevezett jogszabályok elfogadásának évére is. Az Országgyűlés 1942-ben szavazta meg, hogy az izraelita felekezet jogállását bevett vallásból visszaminősítik törvényesen elismert felekezetté, valamint azt a törvényt, amely a „zsidóbirtokok” kisajátításáról rendelkezett.
A „keresztény” meghatározás – teszi hozzá – az 1930-as évek egyre erősödő jobbratolódása idején egyre inkább azonosult a „nem zsidóval”. Amikor a folyamat a zsidótörvények sorozatába torkollott, a kortársak joggal érezhették, hogy a zsidóság jogait korlátozó, kirekesztő és megalázó jogszabályok tulajdonképpen a „keresztény” politika gyakorlati megvalósulását jelentik.
A kötet azt dokumentálja, hogyan viszonyultak mindehhez annak idején a nagy keresztény egyházak, az alsó- és felsőpapság, a magukat keresztényként definiáló közszereplők.
A Páva utcai emlékközpont szervezésében tartott könyvbemutatón Fazekas Csaba a szerző érdemeként említette, hogy az országos orgánumokon kívül a helyi sajtót is tanulmányozta, egészen az egyházközségi hírlevelekig. Jakab Attila elmondása szerint a zsidóság megítélése szempontjából nem volt markáns különbség az országos, a regionális és a lokális lapok tartalma között. Csak elszórtan és gyengén jelentek meg olyan álláspontok, amelyek próbáltak szembemenni a zsidóellenes főárammal: ezeknek nem volt elég erejük ahhoz, hogy formálják a közvéleményt.
Mivel a helyi egyházi sajtó kiadója, felelőse a közösség papja vagy lelkésze volt, a kiadványok hangvétele nagyban függött attól, hogy az adott lelkipásztor mennyiben vallott vehemensen antiszemita (a hagyományos egyházi antijudaizmuson túlmutató, a fajelmélet kategóriájába sorolható) nézeteket.
Az egyházi sajtó zsidóságképe is sztereotípiákon alapult és sematikus volt – állapította meg Jakab Attila. Az egyházi lapok is azt a meggyőződést erősítették, hogy paradicsomi állapotok jönnek, ha a zsidókat sikerül kiiktatni a magyar társadalom életéből. Sőt: nem csak a zsidóktól, a „zsidó szellemiségtől” is meg kell szabadulni – mindentől, ami nem tradicionálisan keresztény. Azokat a keresztényeket is át kell nevelni, akiket „megfertőzött a zsidó szellemiség”.
A keresztény egyházakat is átitatta az antiszemitizmus, a sok évszázados hagyománnyal szakítva már nem tekintették feladatuknak a zsidók keresztény hitre térítését. Nem bátorították, hanem nehezítették a zsidók megkeresztelését, mert abból indultak ki, hogy a zsidók csak érdekből akarnak áttérni a keresztény hitre – fogalmazott a könyvbemutatón Jakab Attila. A már megkeresztelkedett zsidókról az a felfogás alakult ki, hogy alázattal és türelemmel kell viselniük a szenvedést, akár a halált is: ezzel tudják bizonyítani, hogy tiszta szándékkal választották a kereszténységet.
Minden baj oka és forrása az idegen fajként meghatározott zsidóság lett, amit a nemzet testét pusztító „fertőző betegségként” határoztak meg – ezt már könyvében írja Jakab Attila. „Zsidókérdéssé” minősítették át a tényleges, a politikai-hatalmi elit által azonban megoldani nem tudott – és valójában nem is akart – társadalmi problémákat. A magyar politikai elitnek mintha állandó „belső ellenségre” (lett) volna szüksége. A folyamatos létbizonytalansággal küszködő, a „nemzet teste gerincének” tekintett polgári középrétegek gondjait nem orvosolták ugyan, de egyre erőteljesebben előtérbe tolták a nemzeti sérelmeket és a valamiféle felsőbbrendűségi tudatot kínáló faji felfogást.
A fentiek illusztrálására következzen két idézet a könyvből. Az első a Katolikus Szemlében jelent meg 1938-ban, a második a Csepeli Őrszem című, szintén katolikus hetilapban 1941-ben.
„Ha sikerülne a keresztény erkölcs uralmát helyreállítani a szellemi és üzleti életben, akkor problémája már csak a zsidóságnak maradna, az nevezetesen, hogy miként tudja megállni a helyét egy olyan új atmoszférában, amely mai lényétől távol áll. Akkor majd nem a magyarságnak kell alkalmazkodnia egy lelkületétől idegen szellemiséghez, hanem a zsidóságnak kell asszimilálódnia a magyar és keresztény szellemhez, ha itt közöttünk megélhetést akar. Nemcsak külsőségekben, hanem lélekben is.”
„Kötelességünknek tartjuk, hogy szóvá tegyünk egy olyan kérdést, amelyről talán jobb lenne szégyenkezve hallgatni. Nevezetesen arról van szó, hogy a fajvédelmi törvény életbelépése óta szinte nap mint nap előfordul, hogy keresztények térnek át zsidó vallásra, csak azért, hogy a fajvédelmi törvényt kijátszva, zsidóval köthessenek házasságot. És ez a jelenség mutatja a fajvédelmi törvény óriási hibáját. A fajvédelmi törvénynek ugyanis az a célja, hogy megakadályozza a zsidók és magyarok házasságkötését, illetve vérkeveredését, mert ezt magyar szempontból nem tartja kívánatosnak.”
Jakab Attila konklúziója szerint az 1938-tól 1942-ig terjedő időszak a magyarországi keresztény egyházak teljes erkölcsi és hitelvesztésének is az időszaka. A zsidóságot sújtó korlátozó rendelkezések és jogfosztások az egyháziakból nem váltottak ki ellenállást, azokkal nagyjából egyetértettek, így akarva-akaratlanul hozzájárultak ahhoz is, hogy a magyar társadalom mintegy ráhangolódjon a holokausztra.
A keresztény vezetők csak a megkeresztelkedett zsidók érdekében emelték fel – nagyon erőtlenül – a hangjukat. Jakab Attila hangsúlyozta: a Horthy-korszak feldolgozatlan egyháztörténelmi tehertétele mind a mai napig meghatározza a magyarországi keresztény egyházak viszonyát a társadalomhoz és a mindenkori politikai hatalomhoz.
(Jakab Attila: „Az ország békéjét és nyugalmát és biztonságát szolgálja” – A magyarországi egyházi sajtó a zsidótörvények idején (1938–1942). Holokauszt Emlékközpont, 2022)
Szisztematikus jogfosztás
Az úgynevezett első zsidótörvény, „A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” 1938. május 29-én lépett hatályba, pontosan akkor, amikor véget ért Budapesten a katolikus világtalálkozó, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus.
A törvény a szabadfoglalkozású állásoknál és a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál 20 százalékban maximalizálta a zsidók arányát. A jogszabály alól mentesültek az I. világháborúban és az ellenforradalomban kitüntetéseket szerzett zsidók, a hősi halottak özvegyei és gyermekeik, az 1919 augusztusa előtt kitértek, valamint gyermekeik (amennyiben nem tértek vissza a zsidó vallásra).
Az 1938-as törvény vallási alapon definiálta a „zsidó” fogalmát, az 1939-ben elfogadott második zsidótörvényben, amely „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szólt, már megjelentek a felmenők alapján meghatározott faji, származási szempontok. Zsidónak minősült az is, akinek legalább egy szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezethez tartozott. A törvény 6 százalékban maximalizálta a zsidók arányát a szellemi foglalkozásokban, megtiltotta zsidók alkalmazását – egyebek között – állami közigazgatási, igazságügyi szerveknél és középiskolákban.
A nyíltan fajvédő 1941-es harmadik zsidótörvény megtiltotta a vegyes házasságokat, büntetni rendelte a zsidó és nem zsidó közötti nemi kapcsolatot. A törvény – olvasható a holokausztmagyarorszagon.hu oldalon – nem volt konzekvens a „fajgyalázási” ügyekben: zsidó férfi nem folytathatott szexuális kapcsolatot keresztény nővel, de a keresztény férfiak és zsidó nők közötti kapcsolatot nem büntették. Míg az első két zsidótörvényt a keresztény egyházak felsőházi képviselői elfogadták, a fajvédelmi indíttatású harmadik zsidótörvényt már ellenezték.
A korszakkal foglalkozó történészek a zsidótörvények előzményének – vagy éppen a legelső zsidótörvénynek – tartják az 1920-ban elfogadott ún. numerus clausus (zárt szám) törvényt, amely 6 százalékban korlátozta az egyetemekre felvehető zsidók arányát.
Karsai László történész kutatásai szerint az 1938–1944 közötti időszakban 21 törvény és több száz rendelet született Magyarország zsidó – vagy annak minősített – polgárai ellen. A jogszabályok legnagyobb csoportját „az elszegényítés–kifosztás–hullarablás szavakkal jellemezhetjük” – írta egyik tanulmányában Karsai László.
