Nehézkes elolvasni az élelmiszerek termékcímkéit, nemcsak azért, mert a helyszűke miatt alig olvasható betűkkel írják, hanem a tartalmuk miatt is. Sokszor nem tudni, hogy élelmiszer boltban vagyunk-e, vagy valamilyen alkimista barlangban. Ám miután ezekkel az árukkal vannak tele a polcok, végülis élelmiszert, illetve néhány esetben annak nevezett illúziót viszünk haza. Már nem is nézzük, hogy valójában mit. A legtöbb esetben a csomagolás alapján vásárolunk. Ha szép, ha csábító, és jól van elhelyezve a boltban, többnyire megvesszük.
A külföldiek, az úgynevezett befektetők, akiktől annak idején a csodát vártuk, sorra bezárták az élelmiszer feldolgozókat, a húskombinátokat (vajon hová lettek a berendezések?), ezzel tönkre tették a beszállítókat, a termelőket, leállították a még meglévő exportot. Az orruknál fogva vezették az akkori vezetőket, és szép nagy piacot vásároltak maguknak. A hazait és a magyar exportpiacokat is.
Az eredmény: jöttek az általam többségében csak díszcsomagoltnak minősített vágóhídi hulladékok, védőgázba pakolt szemetek mint élelmiszerek, amelyek a feladó országban talán nem is kerülhettek a vásárlók elé. Megtanultuk a „szerű” jelentését és azt, hogy a reggeli italban nincs tej, hogy a sajtok jó része növényi zsiradék valahogy feldolgozva. (Írtam már erről korábban, senki sem kérte ki magának.)
Ha elolvassuk, elolvasnánk a címkéket, legalább azon el lehetne gondolkozni, hogy például az egyik fajta üvegben 52 százalék a reszelt torma aránya, egy másik receptúra szerint csak 32. Van olyan narancs marmelád, aminek narancstartalma 20 százalék száz gramm termékben. És mi van a kenyérben, egyes szalonnákban és egyéb húsipari készítményekben, konzervekben?
Tény, ha nem volnának adalékanyagok, tartósító szerek, akkor nem tudnánk több napra vásárolni, kevés lenne a feldolgozott étel, csak szezongyümölcsöket, szezonzöldségeket ehetnénk. Rég volt, tán igaz se volt, pedig így volt. Egyelőre tudomásul kell vennünk, hogy számos adalékanyag hatása még mindig vitatott, vannak, amelyekról tudjuk, hogy okozhatnak problémát, és akadnak olyanok is, melyek használata bizonyos húskészítményekben ma még elkerülhetetlen.
Az adalékanyagok többségének használata nemcsak előnyöket hordoz, hanem kockázatokkal is jár. Ezt a kockázatot igyekszik a szabályozás többféle módon csökkenteni: a felhasználható mennyiség korlátozásával, az alkalmazási kör behatárolásával, időnkénti határérték felülvizsgálattal, toxicitási vizsgálatokkal. A gyártók így már igyekeznek a korábbi kémiai anyagokat természetesekkel (pl. növényekből kivont színanyagokkal) helyettesíteni, ill. a természetben is előforduló anyagokat (pl. C-vitamin) szintetikusan előállítani.
A statisztikák szerint a magyarok meglehetősen egészségtelen életet élnek, keveset mozognak, sokat és egészségtelenül táplálkoznak - ezért erőteljesen túlsúlyosak -, rengeteg gyógyszert szednek. Továbbá az adalékok, gyógyszerek, növényvédőszer-maradékok, állatgyógyszerek és mindezek bomlástermékei, a segédanyagok interakciókat indítanak a szervezetben, minden mindennel. Követhetetlen. Lehet, hogy ennek is következménye a sok gyomor- és bélrendszeri beteg Magyarországon. (Hozzá kell tenni, hogy a jelenlegi növény- és állatgyógyszerek felhasználási korlátozásai már-már veszélyeztetik a biztonságos termelést és az élelmiszer ellátást.)
Kétségtelen, hogy a táplálkozás minősége erősen összefügg a jövedelmi viszonyokkal. Márpedig a hazai jövedelmi viszonyok még ma, harminc évvel a változások után sem rózsásak,
még mindig a legszegényebbek közt vagyunk a kontinensen, ellenben a költségek már könyörtelenül megjelennek az árakban. Lehet hivatkozni a szomszédban dúló háborúra, az aszályra, ezek ugyan befolyásoló tényezők, de a kedvező árú élelmiszerek korszakának vége. Az energia, a műszaki fejlesztés, az input anyagok, a munkaerő, tehát az előállítási/termelési költségek mind tények. Az ugyanazon termékek országonkénti eltérő minőségét az EU már tiltja, nagyon helyesen, de az árképzésbe nem szólhat bele, az kőkemény piaci folyamat.
A jövedelmi viszonyok pedig alulról vannak szabályozva, azaz a kifizetendő minimum az előírás. Ezt néhányan úgy kerülik ki, hogy az alkalmazottakat a kötelező minimumra bejelentik ugyan, a munkaadó ki is fizeti a járulékokat, de a bérnek csak egy részét adja kézbe. Ahogy egy vendéglátós mondja: mosolyogja össze a többit. Amin talán úgy is lehetne segíteni - habár ez itt mellékszál -, ha a járandóságot kötelező lenne bankszámlára utalni, ami végsősoron nagyobb, több, erősebb, tudatosabb vásárlóerőt jelentene.
No és a termelői piacok. Mi garantálja, hogy a termékeket valóban az adott árus, illetve családja termelte, állította elő, dolgozta fel? Egy fehér kötény? Mi bizonyítja, hogy a kínált termékek mindegyike saját termés? No persze, az őstermelői igazolvány (amelynek gazdája narancsot is árul). De van-e permetezési naplója, ha van, az igaz-e? Mi a helyzet a mézzel? Ha húsféleséget árul, az előállítási körülmények megfelelnek-e a szigorú előírásoknak? Sok olyan NÉBIH videót látni, ami inkább elriasztja az embert az ilyen vásárlástól, mint ösztönzi rá. Felmerül a kérdés: ha egyszer valaki ilyen minősíthetetlenül lelkiismeretlen, trehány, mocskos, akkor miért nem tiltják el örökre a kereskedéstől? Ez veszélyesebb, mint az adalékok.
Ma még nem elsősorban a minőség dominál, hanem az, hogy mi olcsóbb. Ehhez pedig adalékok kellenek. Esetenként kevesebb alapanyag is elegendő, nem kell annyit dagasztani, keleszteni, a csontról lefejtett húsokat valahogy rögzíteni kell, hogy szalonnának tűnjenek végül, vagy teleszójázni a felvágottakat... Bár itt már van előrelépés, s a tisztesség úgy kívánja, ne hallgassuk el: némely terméken már feltüntetik az adalék mentességet, és ahol vannak, ott az allergéneket is. Az éttermi étlapokon már szinte mindenütt.
És jött a legújabb hír: felülvizsgálják, esetenként megszüntetik a különböző élelmiszerek lejárati idejének feltüntetését. Van, ahol ez érthető, például a méz esetében. Zöldséget, gyümölcsöt is többnyire szemmel vásárolunk, és ha szép, egészséges, megvesszük, ha nem, otthagyjuk. De mi várható a sok esetben kétes eredetű töltelék áruk, egyes tálcás húsok, konzervek és minden egyéb olyan termék esetében, melyek romlandók, ahová eddig is bőséggel jutott az adalékokból? Ha nincs lejárati idő, akkor ki tudja, meddig lehet árusítani az adott terméket, termékcsoportot? Még inkább növekedhet a különböző adalékok felhasználási szortimentje és mennyisége, megint csak azok lesznek kénytelenek ezeket megvásárolni, akiknek nem igazán futja jobbra. Hozzáteszem: biztos, hogy a hatóság ellenőrzi ezeket az árukat, és biztos, hogy megfelelnek majd a mindenkori élelmiszerbiztonsági előírásoknak. Éppen ezért várjuk a precíz, szabatosan fogalmazott, szakszerű szabályozást.
Felvetődik a hamisítások kérdése is. A Magyar Természettudományi Társulat szervezésében volt nemrégiben egy előadás sorozat Csalások, csúsztatások, csalafintaságok a tudományban címmel. Az egyik előadó néhány élelmiszeripari kérdést vett górcső alá. Az egyik fontos megállapítása az volt: „Az erőteljes koncentráció az élelmiszer ellátás biztonságára pedig lehetőséget kínál az élelmiszerek hamisítására (…). A létrejött nagy élelmiszer-előállítási szállítási, raktározási koncentráció során a veszélyeztetettek köre a családi termék előállításhoz képest megtöbbszöröződött. Ugyanakkor a nem megfelelő termék kivonás a piacról nagy költséget igényel és ez által a kockázat is megnő.” Nagyon is elgondolkoztató megállapítás. A szigorú technológiák mellett hogy kerülhetnek nem odavaló, sőt rákkeltő anyagok az élelmiszerbe? Ugyan mi okból? Vizsgálat? Felelősök? Felelősségre vonás? Erről alig van hír, sajnos.
Az előadó számos „érdekesség” mellett kitért még néhány korábban megtörtént esetre, mint például krétapor és faforgács a parmezánban, etilén-glikolos bor, szójaolajjal kevert olíva olaj, téglaporos és/vagy valami mással hamisított fűszerpaprika, szójaliszt a darált húsban, átcsomagolások stb. Ezek szerencsére kiderültek, szankciókat is vontak maguk után.
A hamisítások kisebb-nagyobb része a fejlődésben meg nem álló adalék ipar és biznisz által egyre inkább eltakarható. Olvastam olyan dolgozatot, mely szerint az élelmiszerhamisítás profitja felér a drogüzlet hasznával, sőt megelőzi azt. Nagy üzlet, de csak addig, amíg minden egyes terméknél kötelező nem lesz a minőségbiztosítás és annak könyörtelen ellenőrzése, a hiányosságok még könyörtelenebb szankcionálása. Ugyanilyen könyörtelenség kívánatos a teljes élelmiszer vertikumban. Ehhez pedig a legkorszerűbb laboratóriumok sora, képzett emberek és szigorú, kivételt nem tűrő jogszabályok kellenek. Sokba kerül, de talán olcsóbb, mint a kórházi ápolás.
Adalék és hamisítás ügyben számomra a legfontosabb kérdés, hisz’ itt gyerekek a fő fogyasztók: fejnek-e a világon annyi tejet, amennyi tejszín, tejföl készül, terem-e a világban annyi narancs, eper, málna, ananász és a többi gyümölcs, zöldség, mint amennyi az ezekből készült ital, lekvá, kompót? És az édességek, a cukorkák, a rágógumik…? És a gyümölcs ízű, gyümölcsdarabkákkal dúsított tejtermékek sora? A lényeg, hogy szép színű és hogy jó ízű legyen. Alattomosan alakítják ki a függőséget.
Különösen fontos a színezékek kérdése. A színezékek kis mennyiségben biztonságosan fogyaszthatók, egyes kutatások szerint azonban a nagyobb mennyiségben történő bevitelük gyermekek esetében hiperaktivitást okozhat, valamint allergiás reakciókat is kiválthat. Ma már többnyire jelölik is a jelenlétüket.
Akikre tehát nagyon kell figyelni, azok a sérülékeny csoportok: a csecsemők, valamint a gyermekek. De a szülői felelősség mellett sajnos a pénz is kényszerítő erő. Az élelmiszerekben felhasznált (E jelzésű) adalékanyagok listája, a leírásokkal együtt a hatósági és egyéb szakmai, fogyasztói honlapokon megtalálható.
De legújabban a szarvasmarhatartás (és lassan az egész állattartás) is az erősen környezetkárosító kategóriába került, a metán kibocsájtás miatt. Már van műtej, laborhús, nagy pénzek mennek bele, és még ki tudja, mi következik. Műtejes műtúró? Műtejes műtejcsoki? Politikai kérdés lett a mű élelmiszerek előállítása? Komoly(nak hitt) (mű)emberek komolyan ezzel foglalkoznak? Mint egészséges élelmiszerekkel? Lehet. Mennyiét? Ma senki sem tudja.
Először nem a pazarlást lenne célszerű megállítani? Nem a termelést kellene úgy biztonságossá tenni, hogy a termőföldet ne betonozzuk tovább, és magmaradókat ne zsigereljük ki, ne a rekordok hajszolása, a jó statisztika legyen a cél, hanem a hosszútávú agrárstabilitás és a talajtermékenység megőrzése? Nem inkább racionalizálni kellene a termelést, jobb minőségűvé tenni a feldolgozást és könyörtelenebbé a szankcionálást?
Semmiképpen sem szeretnék félelmet kelteni, de igenis célom a figyelemfelhívás, a minőségi, a tudatos élelmiszer előállítás kikényszerítése, a minél egészségesebb élelmiszerekkel történő ellátás. Csak akarni kell. Magyarországon erre minden lehetőség adott.