A második Orbán-kormány megalakulása után a nemzetpolitika egyik legnagyobb sikereként ünnepelték a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) újraindítását hat év szünet után. 2010. november 5-én, a magyar-magyar csúcsot megnyitó beszédében Orbán Viktor miniszterelnök még azt mondta, koccintani kellene arra, hogy „a MÁÉRT nélküli korszaknak vége van”. Az 1996. novemberében, a Horn-kormány idején, a magyar kormány és parlamenti pártok, valamint a határon túli magyar érdekképviseletek egyeztető csúcsfórumaként létrehozott MÁÉRT-ot a Gyurcsány-kormány 2004. novemberében, a kettős állampolgársági népszavazás előtt még összehívta, de az azt követő években már egyszer sem. Nemzetpolitikai egyeztetés azokban az években is folyt, csak más keretek között, de a MÁÉRT megszüntetésének mítosza uralta az akkori ellenzéki nemzetpolitikai diskurzust. Azóta – a koronavírus járvány miatti két éves szünetet leszámítva – minden évben megrendezték a magyar-magyar csúcsot, de az már hosszú ideje nem egyeztető, inkább csak bólogató fórum.
Az intézményt övező sajtóérdeklődés érthető módon megszűnt, hiszen a miniszterelnök nyitó beszéde után távozik, az ülés zárt körű, évek óta nem tartanak sajtótájékoztatót, ahol kérdezni lehetne a résztvevőket, köztük a magyarországi parlamenti pártok képviselőit. Hogy pontosan mi zajlik a zárt ajtók mögött, az sosem derül ki, egy semmitmondó zárónyilatkozatot hoznak nyilvánosságra, amelyben a kormányzati kommunikáció legfőbb elemei rendre visszaköszönnek. A Horn-kormány idején még kétnapos, sokszor késhegyre menő vitákkal tarkított, a sokszínűséget visszatükröző egyeztetés mára – tulajdonképpen már évek óta – egy félnapos üléssé vált, ahol egyetlen határon túli magyar párt sem megy már szembe az „anyaország kormányával” semmilyen kérdésben, a magyarországi ellenzék hangja meg nem hallatszik.
A pénteki MÁÉRT-ot megnyitó Orbán Viktor miniszterelnök, akárcsak a júliusi tusnádfürdői táborban nagyívű világpolitikai víziót vázolt, amelyben a kisebbségben élő magyarság mintegy zárójelben kapott helyet.
Az MTI tudósítása szerint a határon túli magyar közösségek vezetőinek azt ígérte: bár új nagyberuházások várhatóan nem indulnak a következő egy-két évben, nem arról akar tárgyalni velük, mi hogyan nem valósulhat meg, hanem arról, mi hogyan lehetséges.
Ugyanakkor visszaköszönt a miniszterelnöki expozéban a kormányzati kommunikáció minden jól ismert eleme – az „elhibázott brüsszeli szankcióktól”, a brüsszeli „zsaroláson” át a sikeres magyar válságkezelésig. Orbán Viktor a határon túli vezetők előtt is elismételte, Magyarország nem fogja elfogadni, hogy az uniós tagállamok közösen hiteleket vegyenek fel Ukrajna megsegítésére. Felvetett viszont egy új elemet, miszerint ehelyett azt javasolta, az uniós tagállamok nézzék meg, hogy Ukrajna működéséhez mennyi pénzt akarnak adni, azt arányosan, fair módon osszák el egymás között. Ezt az összeget, évente 60–70 milliárd forintot, a nemzeti költségvetésből biztosítaná Magyarország az ukránokkal kötött kétoldalú megállapodás keretében. Értékelése szerint a támogatásnak ez a formája nem sérti alapvetően a magyar nemzeti érdekeket, bár az összeg hiányozni fog a magyar költségvetésből, de ha Magyarország megengedi a közös hitelfelvételt, „akkor az EU visszavonhatatlanul hitelközösséggé alakul át”.
Már csak azért is Tusványosra emlékeztetett a miniszterelnöki beszéd, mert ezúttal is az EU-t ostorozva azt állította, hogy a háborún az Unió veszít a legtöbbet, miközben az Egyesült Államok és Kína nyer rajta, Oroszország felelőssége viszont fel sem merült ezúttal sem. Kiemelte: nem hálás szerep Európában egyedüliként beszélni a tűzszünet és a béketárgyalás fontosságáról, de Magyarországnak ez a stratégiai érdeke, amiért minden konfliktust – időnként megalázó kommentárokat is – érdemes elviselni.
A „csúcspontja” mégiscsak az volt, hogy miközben a napokban derült ki, hogy a jövő hétre tervezett V4-ek házelnöki találkozóját le kellett mondani a csehek és lengyelek bojkottja miatt, a miniszterelnök állította, hogy „ma több barátunk és több szövetségesünk van a nemzetközi térben, mint korábban volt”.