Veszélyben az amerikai álom – Interjú James Gray rendezővel

Manapság számos országban jelen van a fasizmus, sajnos ez alól nem kivétel az Egyesült Államok sem – mondja James Gray. A rendező a Marrakeshi Nemzetközi Filmfesztiválon kapott életműdíjat, ennek apropóján adott személyes interjút a Népszavának.

Három évvel ezelőtt zsűrielnök volt Marrakesh-ben, most visszatért, mint életműdíjas.

Erről az jut eszembe elsőként, hogy egyre öregebb vagyok: „Megértem az életműdíjra.” Persze ez nagy dicsőség, és az is jó érzés, hogy egyesek úgy gondolják, számít a munkásságom. Ha az ember készít egy filmet és túl sokszor hallja, mennyire jó és nagyon szeretik, egyre biztosabb abban, hogy sokan a szemébe hazudnak. Ez megfoghatatlan jelenség, egy díj azonban fizikálisan is létezik. Amúgy negyedszer vagyok ezen a fesztiválon, lassan úgy érzem, vennem kell itt egy házat.

Bármilyen műfajú filmet is készít, közös bennük a humanista szemlélet. A Brad Pitt főszereplésével készült, nagy költségvetésű Ad Astra – Út a csillagokba sci-fi, de az is „csak” egy apa-fiú történet. Mi alapján dönti el, hogy milyen műfajú filmet forgat?

Erre szinte lehetetlen válaszolni. Minden egyes filmemet más-más ihlette. A legapróbb dolgok: egy dallam, egy étel illata vagy akár egy átvirrasztott éjszaka gyötrelmei. Ha már említette az Ad Astrát: annak készítésekor egyetlen gondolat vezérelt. Az emberiség történelme során számos alkalommal időben és térben távoli ponton kereste az igazságot, miközben a válasz mindig önmagunkban keresendő. Az Ad Astra ennek a parafrázisa: egy apa és egy fiú a távoli űrben keresi a választ. Az emberi természetbe bele van kódolva, hogy folyamatosan túl akarunk lépni a létezésünk korlátjain. Nem tudom, hallotta-e, hogy a Star Trekben a Kirk kapitányt alakító William Shatner nemrég ellátogatott az űrbe és amikor visszaért, azt mondta, hogy ürességet, szomorúságot és gyászt érzett odakinn. Valami ilyesmit szerettem volna az Ad Astrával megfogalmazni.

A Cannes-ban debütált és az Oscar-szezon egyik esélyesének számító új filmje, az Armageddon Time egy háromgenerációs, Európából a holokauszt elől Queensbe vándorló család története a 80-as évekből, mely egészen baljós hangulatú. Ez személyes indíttatásból fakad?

Mindegyik filmem személyes, de ez önéletrajzi is egyben. A Z, az elveszett város és az Ad Astra után szerettem volna megszabadulni a filmkészítés technikai oldalától és visszatérni ahhoz a kiindulóponthoz, hogy miért is szeretem a mozgóképet. Különösen, hogy a Z forgatásán olyan beteg lettem a dzsungelben, hogy majdnem meghaltam maláriában. Túlságosan arrogáns voltam a természet erejével szemben. Azután volt időm gondolkodni és olyan filmet szerettem volna készíteni, mint amikor egy apa a gyerekeinek mesél.

Arról, hogy az amerikai álom fogalma hamis?

Minden egyes civilizációban vannak olyan mítoszok, melyekben hisznek az emberek – az amerikai álom is ilyen. Igaz, ezt az 1980-as évek óta egyre nehezebb hitelesen megélni, mivel a multinacionális cégek és a fogyasztói kultúra szép lassan válságba taszította a világot. Így ma már azt kell mondani: veszélyben az álom.

Ezzel a véleménnyel egyre távolabb kerül a hollywoodi fősodortól, nem?

Dehogynem. De szerintem az volna a baj, ha arra játszanék, hogy oda bekerüljek. Egyetlen művésznek sem volna szabad a fősodorról álmodoznia, vagy ha igen, akkor ő egy szar művész. A mi dolgunk az önkifejezés, amilyen őszintén és hitelesen csak lehetséges. Az egyesített formula terjesztése távol áll tőlem. Szokták tőlem kérdezni: van-e hipotetikus nézőm, amikor alkotok? Nem, mert akkor ahhoz kellene igazodnom és nem önmagamhoz. Ha egyszer majd azon kapom magam, hogy erre az útra tévedek, azonnal visszavonulok.

Anthony Hopkinst választotta az Armageddon Time-ban a nagypapa szerepére…

Mert a világ legjobb színésze! És nagyon hasonlít a nagyapámra, akivel csodálatos és összetett kapcsolatom volt. Elképesztő szeretetet kaptam tőle. Persze, a szüleim is nagyon szerettek engem és bátyámat, rengeteget dolgoztak, hogy meglegyen a napi betevő, de a nagyapám volt az, aki tudatosította bennem, hogy a világnak szüksége rám. Ezt csak szülőként érti meg az ember. Anthony bármiféle magyarázat nélkül értette, mire van szükségem és makulátlanul hozta is azt.

Néhány kritika azt kifogásolta, hogy a gyerek karaktere nem szimpatikus.

Igen. „Nem jó a gyerek, nem tetszik a film.” Lehet ezt gondolni. Szerintem, ha egy művész a saját gyerekkorát projektálja a mozivászonra, akkor nem azt kell elhitetnie, milyen csodálatos lélek, hanem hogy hiteles személyiség, aki hibázhat. Nem történetet kell mesélni, hanem élethelyzeteket teremteni. A közösségi média elterjedésével egyre könnyebben ítélünk el dolgokat, mert az abszolút rosszra összpontosítunk. Ha két mondatban leidiótáznak, az nem egészséges. A legrosszabb az, amikor a művész jogosultságát kérdőjelezik meg. „Fogalma sincs, miről beszél.” Kérdezem én: Michelangelo elkészítette a Keresztre feszített Krisztust, de nem volt jelen az eseményen, akkor attól már hiteltelen? Ez rengeteget árt a művészetnek és a művésznek, mivel egyre többen idealizált megoldásokban gondolkodnak, mert félnek a kárhoztató megítélésektől.

Több nagy rendező nyúl vissza a múltba önnel párhuzamosan. Paul Thomas Anderson a Licorice Pizzával vagy Quentin Tarantino a Volt egyszer egy Hollywooddal. Ez véletlen volna?

Biztos, hogy nem. A pandémia felerősítette minden filmesben azt az érzést, hogy a mozi nem biztos, hogy mindig velünk lesz, és most vagy soha, de el kell mondani a legszemélyesebb történeteinket. A filmrendezők amúgy is mindig kétségbeesettek: mindig azt hisszük, hogy az utolsó filmünket forgatjuk.

Mindhárom filmben igen erős a politikai mondanivaló.

Minden kreatív embernek kötelessége, hogy rámutasson, mi a baj világgal. Nem tudom, hogy egy-egy film mennyire hatásos, de az biztos, hogy a The Beatles megváltoztatta a világot. Az Armageddon Time 1980-ban játszódik, közvetlenül a Ronald Reagan-korszak előtt, így a választás előtti hangulatot beépítettem a filmbe. Értem, mire akar rákérdezni: igen sok az áthallás a filmben a Trump-korszakkal. A szememben Ronald Reagan egy az egyben Donald Trump, csak éppen sokkal jobb ruhában. A szmokingos konzervatív, az amerikai Il Duce. Vele kezdődött el egy hosszú folyamat. A világban manapság számos országban jelen van a fasizmus, sajnos ez alól nem kivétel az Egyesült Államok sem. Ebben pedig nagy szerepe van a már említett közösségi médiának, melyen keresztül igencsak fel lehet erősíteni egy őrültekből álló kisebb kör hangját. A modern társadalmak igazságtalanságai egyre nagyobbak és ezek nagyon bonyolult folyamatok.

Melyek a mai napig tartanak. Trump, de akár Putyint is mondhatnám, idős diktátor. Mikor fog visszarendeződni a világ?

Ez nem életkor kérdése, hiszen Joe Biden is idős, és sokat tett a klímakatasztrófa ellen. Ez amúgy nem egyszerű probléma, mert a világ lakossága öregszik, egyszerűen tovább élünk, mint korábban. A kérdésben van némi életkor miatti diszkrimináció – vigyázzon, mert bajba kerülhet: a közszolgálatban nincs nyugdíj. Amúgy probléma, hogy történelem nagy hatású embereinek mítoszát lerombolták. Nincs semmi, ami ellensúlyozná a kapitalizmust. A fiatal generációk ezért érzik magukat elveszettnek, és nincs bennük ambíció.

A marrakeshi fesztivál zsűrijének sajtótájékoztatóján azt mondta Nadine Labaki filmrendező, hogy egyre nehezebb társadalmi és politikai témákról forgatni, mert tart a közvéleménytől és attól, hogy megsért embereket. Mit gondol erről?

Erre ezt mondom: biztos vagyok benne, hogy minden egyes filmemben biztosan jómagam is megsértettem valakit a világon vélt morális szempontok szintjén. De tudja, mit? Basszák meg! De tényleg! Ha ez a cancel culture őrület nem áll meg, akkor soha többé nem fog születni semmiféle műalkotás. A „művészrendőrség”, amelyről beszél, undorító és visszataszító. Ezek a figurák annyira baloldaliak, hogy észre sem veszik, hogy szélsőjobbosként viselkednek. Érti, egy fantasztikus rendező, egy libanoni nő azt mondja, hogy nem mer bizonyos témákat immár felvetni?! Mit árul ez el a morális felsőbbrendűségről, melyet mostanság hangoztatnak egyesek? Köszönöm szépen mindenkinek, akik a világot olyanná formálták át, ahol egy művésznek rettegnie kell.

Az Armageddon Time több országban nem kerül moziforgalmazásba. Elszomorítja?

Hogyne, ez rettenetes. De nem tudok ez ellen semmit tenni. Az amerikai háztartások negyvenhét százalékában van házimozirendszer, és ez a szám emelkedik. Abban reménykedem, hogy ha a filmem arra érdemes, akkor száz év múlva egy múzeumban majd csak vetítik majd.

Infó: az Armageddon Time című film a 11. Budapesti Zsidó és Izraeli Filmfesztiválon látható november 30-án és december 2-án a Puskin, december 3-án a Művész Moziban.