Azt mondta a magyar televízió riportere, hogy az argentin válogatott 2019. július 2-án, a brazilokkal vívott Copa America-elődöntőben (2-0) kapott ki utoljára. Ha ez így lett volna, akkor most nem beszélnénk szenzációról.
Merthogy az argentin válogatott legutóbb – és igen nagy valószínűséggel még mindig nem utoljára – tegnap kora délután szenvedett vereséget, méghozzá a világranglista 51. helyén szerénykedő szaúd-arábiai együttestől. Hozzáteszem: a szaúdiak villantottak már világbajnokságon; jól emlékszem, mit művelt a szédítően szólózó Al Ovairan 1994-ben, Orlandóban a belgák ellen (1-0).
Akkor Scifo, Wilmots, Franky van der Elst bámult, mint borjú az új kapura, most meg Messi, Di Maria, Lautaro Martinez tette ugyanezt.
Pedig a mindenható VAR az argentinokkal volt, megajándékozta őket egy ajándék tizenegyessel, mert olyan lerántás, amelyért utólagosan a büntetőpontra mutatott Aleksander Ceferin UEFA-elnök kegyeltje, a szlovén honfitárs Slavko Vincic, nagyjából negyven van egy találkozón.
Ez sem segített.
Meg az sem, hogy Vincic akkor is tolta volna a nagyon-nagyon halvány kékek szekerét, amikor Al Sahrani feje Al Ovaisz kapus térdének ütközött, és ugyancsak aggódni kellett az utóbb hordágyon távozó cserejátékos egészségéért. A szlovén sporttárs azonban megvárta, amíg az argentin akcióból megint nem lesz semmi, és csak azután szakította meg a játékot, lesz, ami lesz azzal az arabbal...
Majd a sípos dirigens oly sokáig vezette a meccset, hogy azt hitte az ember, kétszer tizenöt perces hosszabbítás következik.
Ám az ilyen meccsekre szokták mondani, hogy az argentinok adminisztratív beavatkozás nélkül akkor sem szereztek volna gólt, ha a mérkőzés másnap reggelig tart. Ezzel szemben a szaúdiak...
A 48. percben Al Sehri csinos lövést küldött a bal alsóba, az 53.-ban Al Davszari – Cristian Romero és Nicolas Otamendi zavarát kihasználva – még csinosabbat a bal felsőbe (2-1). Emiliano Martinez argentin kapus még nem találkozott a labdával, de már kapott két gólt. Társaival együtt úgy festett, ahogyan indián regényekben nevezték a fehér telepeseket. Sápadt arcú volt.
Az újságírók feje ugyancsak főtt – még a 18 Celsius-fokos, ellentmondást nem tűrő katari hűtésben is –, mert európai vagy latin-amerikai tudósító nem nagyon tudta hova tenni az argentinverőket.
Lázas internetes kutatás után kiderült, hogy a kedden pályára küldött tizenöt szaúd-arábiai labdarúgó közül tizenegy az Al Hilalban, egyaránt kettő pedig az Al Sababban és az Al Naszrban játszik. Valamennyi szaúdi klub, arrafelé mindenre építenek, csak a légióra nem, igaz, a szövetségi kapitány, Hervé Renard francia.
Az ember várta, hogy előbb-utóbb változik valami a pályán, de egyre csak azt tapasztalta, hogy Messi radír, Di Maria radír, Lautaro Martinez radír. A szembeszökően gyors és állhatatos szaúdi zöld sasok meg olyanok, amilyen Stirlitz Standartenführer volt A tavasz 17 pillanatában: ott vannak minden kilométerkőnél.
Helyesebb mérföldkövet írni.
Az eredmény két 1-0-s blamázst idéz: az angolok vereségét az Egyesült Államok amatőrjeitől az 1950-es és az olaszokét Észak-Koreától az 1966-os világbajnokságon. Argentínát hasonló trauma húsz éve érte, amikor válogatottja még a csoportkört sem élte túl, igaz, 2002-ben megnyerte első mérkőzését Nigéria együttesével szemben (1-0).
Az argentin lapok közül a La Nacion azt írta, hogy „a jelenlét 48 percig tartott, utána a válogatott homokviharba került”. A La Razon érdesebben fogalmazott: „Messi Argentínája hülyét csinált magából.” A Clarín tapintatosan arról számolt be, hogy „Szaúd-Arábia sokkolta a világot”, elvégre mindenekelőtt Argentínát döbbentette meg.
A dél-amerikai együttes 36 mérkőzést vívott meg veretlenül, ám a hároméves szériának vége. S lehet, hogy az álmoknak is búcsút kell inteni, mert ezzel a teljesítménnyel képtelenség igazolni a reményeket, pláne, ha a VAR-pártfogás esetleg elmarad.
Egyelőre annyi biztos: Argentína együttese nyomtalanul mutatkozott be a világbajnokságon.
Vajon látjuk-e még előtűnni ezen a tornán?
