“Tisztelt idős nyugdíjasok! Kutyusom sajnos elhunyt, megmaradt tápjait ajándékba adom. Csak aki valóban rászorulna. Budapesten.”
Olvasom a hirdetést, elképzelem a gazdát. Nem egyszer jelent meg ez a néhány sor a lapban, talán több pénzt költött arra, hogy üzenete eljuthasson a rászorulókhoz, mint amennyit valójában a megmaradt eledel ér. Ha logikusan gondolkodik, olcsóbb lett volna egyszerűen kitenni a ház elé, vagy a kuka tetejére a tápos zacskót, úgyis elviszi valaki, főként, ha a főváros valamelyik forgalmasabb részén él. Bevihette volna egy állatmenhelyre is, de talán a tágabb rokonságban is akadna olyan, akinek kutyája felhasználhatta volna a maradékot. Ha mindenáron adományozni akart, megtehette volna egyszerűbben, kényelmesebben, olcsóbban.
Felhívom a megadott számot, nem veszi fel senki. Hívom másnap, harmadnap, írok üzenetet, hasztalan. Érdekelt volna a sorok mögött lévő ember. Nő vagy férfi, idős vagy középkorú, s milyen volt a kutya, akinek megmaradt ételéről tovább gondoskodik? Mintha így lenne még valami láthatatlan kapocs az örök vadászmezőkre távozott kedvenccel, aki örömet vitt az életükbe, segített keretet adni a mindennapoknak, sétálni kellett vinni reggelente, orvoshoz, ha beteg. Vajon mekkora kutya lehetett? Két óriás schnauzer gazdájaként nagyjából sejtem, milyen méretes zsáknyi száraz táp maradhatott, ha nagytestű volt az ottani eb. De ha kicsi, akkor alig néhány maréknyi, kivéve, ha előrelátó gazdaként akár egy évre előre megvették az akciós csomagokat.
Már el is felejtem a hirdetést, amikor egy héttel később az ismerős, korábban sokat hívott telefonszám újból felvillan a lapban egy másik apróhirdetés szöveg alatt.
“Tisztelt nyugdíjasok! Özvegy nő Budapesten háztartásban segítene, bevásárlás, főzés, takarítás.”
Nahát, milyen különös összefüggés!? Elfogott valamiféle gyanakvás. Vajon nem csupán a potenciális ügyfelek becserkészésére használta a kutyatápos sztorit, így keltve bizalmat, hogy aztán könnyebben beférkőzzön egy idős ember otthonába? Felhívom újra a számot, sok sikert nem remélve, ám ezúttal jelentkezik valaki a vonal túlsó végén. Középkorú női hang, bizonytalan, halk intonációval. A kutyatápot már elvitték, ha az érdekelne – mondja. Csivava volt az elpusztult jószág, és pincsi-keveréke van az idős néninek, aki végül a jelentkező közül hozzájutott az ingyenes csomaghoz. Megtudom: ő gondozza ágyhoz kötött, beteg lányát, minden plusz bevétel jól jön, ezért a második hirdetés. Míg a kutyatápot kínáló soraira alig néhányan, addig erre a mostani, álláskereső hirdetésére már jóval többen jelentkeztek, csak győzze a felkínált munkát.
A kutya persze hiányzik, teszi hozzá, amíg élt, megadtak neki mindent, olykor erőn felül is. De ha eljár majd takarítani, bevásárolni, másoknak segíteni, úgyse lenne rá ideje, meg aztán a legtöbb helyen úgyis lesz majd kutya, macska, akikhez kötődhet, még ha csak pár órára is.
Felhívom a megadott számot, nem veszi fel senki. Hívom másnap, harmadnap, írok üzenetet, hasztalan.