Marseille-i történetek 12.
A keresztneve Marjolaine volt, én röviden csak így becéztem: Marjo. Ő volt az első francia nő, akinek azt mondtam: je t'aime. De amint kiejtettem a számon, émelyítő érzésem támadt tőle, je t'aime, je t'aime, je t'aime, hiszen ilyet csak a lila romantikus filmekben mondanak egymásnak a főszereplők; miután mégis kimondtam, meglepett, hogy ennek a szónak milyen mély valósága van.
A tengerparton ültünk, hol is másutt, azt hiszem, Marseille-ben mindenki a tengerparton vall először szerelmet. Igaz, Marjo nem volt belém szerelmes. Ő a tengert imádta.
Huszonhárom volt, amikor megismertem, s már volt mögötte több mint húsz év tengeri tapasztalat. Azt hiszem, jobban szeretett a vízben lenni, mint a szárazföldön, talán az ilyen gyönyörű, izmos, bátor nőkről mintázták a görögök a sellőket, mint amilyen Marjo volt. Olajbarna bőre volt, amely minden szögből és minden napszakban úgy fénylett, mintha olívával dörzsölte volna be, a dús, fekete haja a derekáig ért, s olyan izmos, hosszú, gyönyörű combjai voltak, hogy amikor fölállt mellőlem, hogy besétáljon a vízbe, nem tudtam levenni róluk a szememet. Je t'aime, mondtam neki, mire azonnal fölállt, s lassú, nyugodt léptekkel begyalogolt a vízbe, hátra se nézett, nem szólt, ez volt a válasza, amit nem mondott ki, mais je ne t'aime pas, de én nem szeretlek, ezt üzente meg azzal, hogy egyszerűen csak fölállt mellőlem, s otthagyott. Nem mentem utána, minek is mentem volna.
Marjo, Marjo, Marjo! Már a neve is mennyire gyönyörű volt!
Egy világ választott el minket egymástól, és ez a világ nem a nyelv volt, nem is az ő franciasága meg az én magyarságom, hanem a tenger, a tenger, a tenger. Marjo nem tudott betelni vele. Én sem tudtam betelni a tengerrel, de az ő számára a tenger mást jelentett, mint nekem. Ő a tenger mellett nőtt föl, pár hónaposan már ott lubickolt az anyja mellett, a szülei később azt mesélték, hogy alig tudták a víztől elvonszolni, a kis Marjo ugyanis levetette magát a plázs durva, kavicsos talajára, és nem hagyta magát, vissza akart kúszni a vízbe, de még idejében elkapták a lábát, ő meg úgy kapálózott a szülei keze közt, mint a partra vetett hal.
Kamasz volt, amikor a szabadtüdős mélymerülést először kipróbálta, és attól kezdve semmi másról nem szólt az élete, pedig ez veszélyes sport, az úszók egyetlen levegővétellel merülnek le iszonyatosan mélyre, vannak olyanok, akik hetven, sőt, nyolcvan méterre lemennek egyetlen levegővel, Marjo is ilyen volt, képes volt hetven méterre alámerülni, Marjo, ó, Marjo, mindenre képes voltál, csak arra nem voltál képes, hogy egyszer megfogd a kezemet.
Akkor már hónapok óta nem értem hozzá senkihez, s akinek ebben még nem volt része, nem tudja, milyen ez. Az ember hordalény, szüksége van a többiek közelségére és tapintására, de ha hónapokon át senki nincs, aki megöleljen, s egyszerűen csak megsimogassa az arcodat vagy a kezedet, ha emberi bőr nem ér a bőrödhöz, abba beleőrülsz.
Ültem a bárokban egyedül, ültem a teraszokon, és sóvárogtam az érintés után, kezdeményezni azonban nem mertem, féltem, hogy kiröhögnek. Éppen egy ilyen este lépett oda hozzám ez a nő, ez a szép Marjolaine, akiből napok múlva Marjo lett.
– Két hete itt ülsz minden egyes nap egyedül, mit csinálsz? – ezt kérdezte, s először azt hittem, hogy kurva, a tengerpart ugyanis tele van kurvákkal.
– Nézem a tengert – mondtam neki, mire fölnevetett, s azt kérdezte, hogy a tenger visszanézett-e már rám.
Ebből jöttem rá, hogy nem pénzért jött oda hozzám. Három héten át minden este találkoztunk, sok mindenről beszélgettünk, de főleg a tengerről, meg a szabadtüdős mélymerülésről. Úsztunk is, pontosabban szólva én úsztam, ő pedig élt a vízben, úgy élt, ahogyan én soha nem fogok. Amikor először lemerült mellettem, s két perc is eltelt, mire újra felbukkant, elfogott a rémület, „meg fogsz fulladni”, üvöltöttem rá, de csak nevetett, nem vett komolyan, miért is vett volna. Hiszen nem értettem az életéből semmit. Hogyan is érthettem volna meg, hogy ő nem a tenger mélyére merül le, hanem saját magába, ő nem a vízben ereszkedett lefelé, hanem a saját, belső világába, amibe én nem láthattam bele. Néha órákig nem szólt, csak bámulta a vizet, meg a távolban pörkölődő If szikláit, s ilyenkor úgy elmerült magában, mintha nem is a parton, hanem a tengerben lett volna odalenn, a csöndben, a némaságban, a teljességben, ahová nem követheti senki.
Marjo, je t'aime, mondtam neki, mire fölállt, és belesétált a vízbe, és másnap már nem jött a szokott helyünkre a szokott időben, lassú, nyugodt léptekkel kisétált az életemből, mintha soha nem léteztem volna, s ki tudja, tán neki volt igaza, hiszen az ő világában én annyit sem számítottam, mint egy kő a parton, az ilyen kőből van ott millió, millió, ó, Marjo, Marjo, vajon hol járhatsz most, s vajon kiféle-miféle beszélő kövekkel próbálod megértetni magad?
