Nagyon szerény, szinte alig kimutatható növekedést mutat az ellenzék a legfrissebb közvélemény-kutatási adatok szerint (Republikon), és fordítva: hibahatáron belüli csökkenést a Fidesz. Pedig azt várná az ember – nem feltétlenül szurkolóként –, hogy jelentős mozgások legyenek; egyre jobban zuhan vissza a társadalom, egyre többen csúsznak le a szegénységi küszöb alá, és egyre tehetetlenebbül vergődik a válság közepette a kormány. Voltaképpen nincs az irányításnak olyan eleme, amely azt mutatná, a kormány ura a helyzetnek. Csak a propaganda erőssége változatlan, és a jelek szerint a hatásfoka is.
Nehezen érti meg az ember, hogy miként lehet ennyire befolyásolni a lakosságot; kifizethetetlen rezsiszámlák, összezuhanó benzinellátás, a tanárok, diákok kizsigerelése és megfélemlítése, az uniós pénzcsapok elzárása – és mégis: a Fidesz simán nyerné a választásokat most is. Mi kell ahhoz, hogy a csalódások szavazat – szimpátia – csökkenésben is megmutatkoznak: Mi az a mágia, ami a Fidesz mellett kitartók számát konzerválja, horribile dictu az ellenzék irányába tereljék őket?
Mindenekelőtt persze egy hiteles alternatíva. Nem szívesen állnék be abba a sorba, amely az ellenzéki pártokat ostorozza, megteszi ezt nap, mint nap a kormánypárti sajtó, de ki sem térhetek előle: másfél évvel az újabb választások előtt nemhogy rendeződtek volna a viszonyok az áprilisi kudarc után, az ellenkezőjét látjuk: még több a konfliktus. Márpedig hiába élnek rosszabbul az emberek, hiába látják kilátástalannak a holnapjukat, egyelőre azt tapasztalják: Orbán Viktor szilárdan áll a kormánya és a pártja élén. Tudomásul kell venni, a miniszterelnök akár naponta változtathatja véleményét, mondhatja az ellenkezőjét annak, amit egy nappal korábban mondott, az embereket ez nem nagyon érdekli, úgy viselkednek mint az ötven első randi egyik szereplője, a tíz másodperces Tom. Vagyis pillanatokon belül hajlandóak elfelejteni bármit, csak arra alapítanak, Orbán legalább szilárd talajon áll.
És ez így van: a Fideszen belül semmilyen erjedés nem tapasztalható, a tábor híven követi Vezérét, vagy marad a senki földjén – nem mozdul sehova. Ahhoz ugyanis, hogy ezt megtegye, muszáj lenne egyfajta erőt, és kohéziót mutatni. És ilyet egyelőre nem lát, csak azt, hogy az ellenzék, amely korábban partnernek mutatta magát, mára szinte atomjaira hullott; nyilván ez is magyarázza a DK egyeduralmi törekvéseit. Az tudniillik, hogy követné a Fidesz mintáját; egy, csak egy szereplő képes megszorítani Orbánt és csapatát. Csakhogy a 2019-ben kötött alkuk, valamint az eddig nem cáfolt összefogás szükségessége erős kényszert jelent; a választók többsége ma is úgy gondolja, mint április 3-a előtt, azaz csak összefogással lehet esély a sikerre. Ám, ha így folytatódik, vagyis naponta olyan hírekkel kell találkoznunk, miként gyilkolja, fenyegeti, zsarolja egymást a hajdan volt koalíció, akkor sem az önkormányzati, sem pedig az Európa-parlamenti választás nem kecsegtet semmi jóval. Ráadásul ezek a pártok még azt sem tudták eldönteni, hogy miként szálljanak be a választási harcba: együtt vagy külön-külön.
Tudom, azt szokták mondani: korai erről beszélni, van még idő bőben. Pedig nincs. A választások már itt vannak a sarkon.