- Hanya Yanagihara: A paradicsomba (regényrészlet)

Tettek neked egy házassági ajánlatot – törte meg végül nagyapja a hallgatást. – Jó család… Griffithék Nantu­cketról. Persze hajóépítőként kezdték, de most már saját flottájuk van, és egy kicsi, de jövedelmező szőr­meüzletük is. Az úr keresztneve Charles; özvegy. A húga, aki maga is özvegy, vele lakik, és együtt nevelik a nő három gyermekét. A férfi a kereskedelmi idényt a szigeten tölti, télen pedig a Cape-en lakik. Magam nem ismerem a családot, de tekintélyes emberek… ott ülnek az önkormányzatban, és Mr. Griffith öccse, akivel ő meg a húga irányítják az üzletet, a kereskedők szövetségének elnöke. Van még egy testvérük, egy nő, aki északon él. Mr. Griffith a legidősebb; a szüleik még élnek… Mr. Griffith anyai nagyszülei alapították a vállalkozást. Az ajánlat Franceshez érkezett az ügyvédjük révén.

David úgy érezte, mondania kellene valamit.

– Hány éves az úr?

Nagyapa a torkát köszörülte.

– Negyvenegy – válaszolta kelletlenül.

– Negyvenegy! – kiáltott fel David hevesebben, mint akarta. – Már bocsánat – mondta. – De negyvenegy! Hiszen az egy öregember!

Nagyapja erre elmosolyodott.

– Nem egészen – mondta. – Nekem nem. És jobbára a világnak sem. De igen, idősebb. Legalábbis nálad. – Majd amikor David nem felelt: – Gyermekem, tudod, hogy nem kell megházasodnod, ha nem akarsz. De ez olyasvalami, amit megbeszéltünk miattad, olyasmi, ami iránt érdeklődést mutattál, különben egyáltalán nem foglalkoznék az ajánlattal. Mondjam meg Francesnek, hogy visszautasítod? Vagy szeretnél egy találkozót?

– Úgy érzem, kezdek terhet jelenteni neked – mormolta végül David.

– Nem – mondta nagyapa. – Nem terhet. Mint mondtam, egyetlen unokámnak sem kell megházasodnia, ha nem akar. De komolyan gondolom, hogy fontolóra vehetnéd. Nem kell azonnal választ adnunk Francesnek.

Csendben ültek. Igaz, már sok hónapja – talán egy éve vagy több is –, hogy legutóbb valamilyen ajánlatot kapott, sőt egyáltalán érdeklődtek felőle, bár nem tudta, hogy ez azért van-e, mert az utolsó két ajánlatot olyan gyorsan és közömbösen utasította vissza, vagy mert végül eljutottak a társasági körökhöz a hírek az ágyhoz kötöttségéről, amelyet nagyapja is, ő is oly buzgón próbált leplezni. Igaz, hogy a házasság gondolata bizonyos mértékű félelemmel töltötte el, és hát nem aggasztó-e az is, hogy ez a legújabb ajánlat egy általuk ismeretlen családtól érkezett? Igen, egyforma társadalmi állásúak – Frances nem merné megemlíteni, ha nem így lenne –, de ez azt is jelenti, hogy ők ketten, nagyapa és Frances, eldöntötték, most már olyan kilátásokkal kell foglalkozniuk, amelyek túlmutatnak azokon a családokon, amelyeket Binghamék ismernek, és akikkel kapcsolatban állnak, vagyis azon a hatvanvalahány családon, amely fölépítette a Szabad Államokat, és amelyek között nemcsak ő és a testvérei, hanem a szülei és előttük nagyapa egész életüket töltötték. Ehhez a kis közösséghez tartozik Peter és Eliza is, de most már nyilvánvaló, hogy a legidősebb Bingham örökösnek, ha meg kell házasodnia, hitvesét ezen az arany körön kívül, egy másik embercsoport soraiban kell keresnie. Binghamék nem voltak sem elutasítóak, sem olyasfélék, akik nem keverednek kereskedőkkel, olyanokkal, akik egyfajta emberként kezdték életüket az országban, de szorgalmuk és ügyességük révén egy másik fajtává váltak. Peter családja ilyen volt, de ők nem. Mégiscsak csalódást tudott érezni, azt, hogy az ősei által oly nehezen megalapozott örökséget az ő jelenléte csorbítja.

Annak ellenére, amit nagyapja mondott, azt is érezte, hogy nem lenne jó, ha azonnal visszautasítaná ezt az ajánlatot: ő az egyetlen, akit kárhoztathatott a jelen helyzetért, és mint Griffithék képbe kerülése világossá tette, a lehetőségei nem végtelenek, hiába a neve meg a család pénze. Ezért azt mondta, hogy beleegyezik a találkozóba, és nagyapja – talán alig leplezett megkönnyebbüléssel, vagy mégsem? – azt válaszolta, hogy azonnal szól erről Francesnek.

Ekkor már fáradt volt, ezért kimentette magát, és a szobájába indult. Bár most már egészen másképp festett, mint amikor annak idején birtokba vette, annyira jól ismerte, hogy még sötétben is megtalálta benne az utat. A másik ajtó a testvéreivel valaha közös játszószobába vezetett, amely most a dolgozószobája volt, és ide vonult vissza a borítékkal, amit nagyapja adott neki, mielőtt ő elbúcsúzott tőle éjszakára. Ebben egy kis rézkarc lapult a férfiról, Charles Griffithről, és ő alaposan megnézte a lámpa fényénél. Mr. Griffith szőke ember volt, szemöldöke világos, arca kerek és puha, bajsza, bár nem túl nagy, de tömött; David már a rajzról is látta, hogy nagydarab férfi, bár az csak az arcát, a nyakát és a vállát mutatta. Hirtelen hatalmába kerítette a pánik, ezért az ablakhoz ment, és gyorsan kinyitotta, majd beszívta a hideg, tiszta levegőt. Késő van, ébredt rá, később, mint hitte, és odalenn semmi sem mozdult. Tényleg azt fontolgatja-e, hogy elhagyja a Washington Square-t ilyen kevéssel az­után, hogy kelletlenül azt hitte, talán sosem fogja? Hátrafordult, és a szobát szemlélte, megpróbálta elképzelni minden tárgyát egy nantucketi faházban és magát is köztük: a könyvespolcait; a festőállványát; az íróasztalát a papírokkal, a tintával meg szülei bekeretezett portréjával; az egyetemi évei óta itt álló kanapét, amelynek skarlátvörös szegélyei már lelapultak és foszladoztak; az egyenesen Indiából rendelt, török mintával hímzett legfinomabb gyapjúkendőt, amit nagyapja már sok karácsonnyal ezelőtt adott neki; mindent, ami a kényelmét és örömét vagy mindkettőt szolgálta. De nem tudta. Ezek a dolgok ide tartoznak, ehhez a házhoz: mintha maga a ház teremtette volna őket, és mintha élő dolgok volnának, amelyek elsorvadnak és meghalnak, ha máshová költöztetik őket. Aztán arra gondolt: vajon nem igaz-e ez rá is? Vajon ő nem szintén olyasvalami-e, amit a ház, ha nem szült is, de etetett és táplált? Ha elhagyná a Washington Square-t, honnan tudná meg valaha, hogy igazából hol a helye a világban? Hogyan hagyhatná itt ezeket a falakat, amelyek kifejezéstelenül, nyíltan bámulták őt minden állapotában? Hogyan hagyhatná itt ezt a padlót, amelyen nagyapja késő éjjelenként járkált, és erőlevest meg orvosságot hozott neki azokban a hónapokban, amikor nem bírta elhagyni a szobáját? Nem volt ez mindig boldog hely. Valójában borzalmas volt. De érezhetne bármilyen más helyet ennyire a sajátjának?

                                              Greskovits Endre fordítása