Tüzes ló
Közelít a karácsony, eljött azon sütik ideje, amelyek főként ilyentájt terítik be az asztalt, vagy azért, mert drága alapanyag kell hozzájuk – dió, mandula, mák, méz –, vagy pedig hétköznapokon macerás az elkészítésük. Márpedig kutyafuttában nem lehet ilyen édességekkel bíbelődni. Mintha lenne a vajnak, mogyorónak külön manója, aki észreveszi, ha kapkodunk, és noha rutinunk nem változik, az eredmény mégis más. Lapos piskóta, szíjas linzer, keletlen kuglóf. Utóbbira falusi nagyanyám mindig azt mondta, bodag, néha ká-val a végén, hiszen a nép nyelve jobban szereti zöngétlenné simítani a szavakat lezáró zöngés mássalhangzókat.
A kézzel írott, 1938-ban keltezett kockás füzet is előkerül ilyenkor, városi apai nagyanyám gondos, szálkás betűivel, itt-ott archaikus hangzású szavaival. A mandulás kifli, a máglyarakás, a plébános szelet, a gasteini sütemény vagy éppen a Joli fánk szép egymásutánban következik a lapokon. Nyelvet művelő emberként jó észrevenni az akkori és mostani írásmód közötti eltéréseket. A mogyorót dédanyám következetesen végig rövid o-val írja, nyújtani is rövid u-val nyújt, a kókuszon nincs ékezet. Ellenben a „gyümölcsös” két ö-je nála mindig hosszú, ahogy a köményé is. Meglepetés, hogy a főzünk ige magánhangzóinak hosszát abszolút felcserélve, fözűnk-nek írja, a kakaót pedig cével, cacaonak.
De már eléggé elidőztünk a nyelvi síkokon, térjünk át a tartalomra!
Az édességekhez bizony cukor kell. Tizenöt, húsz, harminc deka, olykor szirupnak felfőzve, porítva, karamellizálva, vagy épp kristályosan.
Cukor azonban hetek óta nincs, se a nagy hipermarketekben, se a kis falusi boltokban. Utóbbiból nálunk három is van, egy nagyobb és két kisebb, de a magánkézben lévők tulajdonosai kerek-perec megmondták: nem rendelnek.
Nem akarnak ráfizetni, hisz a nagykereskedőktől jóval drágábban kapják, mint ahogyan az ársapka miatt el tudnák adni.
A „nagyboltban” azonban sajátosan oldották meg, hogy a Mátyás király-meséhez hasonlóan hozzanak is, meg nem is, adjanak is meg nem is. A polc itt is üres, de az eladó felajánlja: iratkozzak fel egy listára, és ha jön cukor, akkor kaphatok egy kilót, félretesznek. Ígérni persze nem ígérhet, ők sem tudják előre, vajon szállít-e nekik a központ vagy sem. Pár hete még az volt a rend, hogy reggelente kiraktak négy kilót a polcra, aki kapta, marta, de ezt nem tartották elég igazságosnak, ezért vezették be a cukor-előjegyzést.
Furcsa érzésekkel jöttem ki. Előtolultak emlékek, amikor gyerekkoromban a banánt meg a narancsot lehetett így pult alól kérni, nem volt jó érzés akkor se. Most meg itt állok újra, mintha jegyre kapnám a cukrot. Ott a nevem egy listán, lehetek a sors kegyeltje, akinek jut majd abból, amiből másnak nem. Ha majd legközelebb jövök, érdeklődve, vajon kecsegtetett-e a központ bennünket, falusiakat néhány kiló cukorral, s igen lesz a válasz, átveszem majd a rám eső zacskót, de szégyenkezni fogok, amikor a többiek a kosaramba pillantanak. Lám, a protekciós, neki jutott cukor.