A füst felszállt. Persze nem fehér lett, sem fekete, hanem szürke, aminek a film szerint is ötven árnyalata van. Egyszer talán valóban megindulnak felénk a visszatartott uniós pénzek, de az nyilvánvaló, hogy az egyre újabb „mérföldkövek”, a beígért folyamatos ellenőrzés az EU nagy többségének bizalmatlanságát és ellenszenvét tükrözik. Sokat kellett tenni ezért Orbánéknak. Az bizonyos, hogy ha valamikor, akkor most kell levonni a tanulságokat.
Amit emberek csinálnak, az sosem lesz tökéletes. Ezzel tisztában lehettek az „alapító atyák” is akkor, amikor létrehozták az Európai Uniót. De arra feltehetően nem gondoltak, hogy ennek az önkéntes társulásnak egyszer egy olyan tagja is lesz, amelyik a legtöbb kérdésben szembe megy az összes többi taggal, sőt, ami nagyobb baj, az EU alapértékeivel is. Ha gondoltak volna erre, akkor nem hiányozna az EU bonyolult szabályrendszeréből az, hogy ilyenkor mi a végső megoldás. Ugyanis az önkéntesség elvéből azt a következtetést vonták le, hogy soha nem fordulhat elő olyan helyzet, amikor a „renitens” taggal végképp lehetetlenné válik az együttműködés, és ha ez a tag nem kíván önszántából távozni, akkor a többiek ajtót mutatnak neki. Ezért nincs ma lehetőség – szerencsénkre - egy tag kizárására. A sajnálatos az, hogy ezek a megfontolások éppen Magyarországgal kapcsolatban merülhetnek fel.
De tekintsünk vissza az EU létrejöttének céljaira, azaz a kezdetekre. Az EU bölcsőjét Nyugat-Európában ringatták. Méghozzá azok az országok, amelyek a második világégés után államformára és politikai oldalra tekintet nélkül természetesnek tartották, hogy társadalmi berendezkedésük a liberális demokrácia. Mik is az EU alapelvei? Bizony, a „négy szabadság”, azaz az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramlása a közösségen belül, továbbá az emberi jogok garantálása a Római Egyezmény alapján. Mi ez, ha nem a legklasszikusabb és legteljesebb liberalizmus, függetlenül attól, hogy egy tagországban éppen jobb- vagy baloldali kormányzat regnál?
Igen, azt állítom, hogy az Unió, miként annak eredeti szellemiségű tagjai liberális alapelveket vallanak akkor is, ha egyes tagországokban nyomuk sincs liberálisnak nevezett pártoknak.
Ez persze csak addig lehetséges, amíg valahol nem a szélsőbal vagy a szélsőjobb válik irányító hatalommá. Szerencsére az EU építménye ennél - a számos gond ellenére - szilárdabbnak tűnik, függetlenül vezetőinek személyes kvalitásaitól.
És akkor van egy tagország, amelyiknek a vezetője – aki mellesleg korábban a Liberális Internacionálé alelnöke volt - elkezd libernyákozva illiberális államról papolni, sőt – ami sokkal nagyobb baj – akként is cselekedni. Büszkén vállalja, hogy hiába jön mindenki szembe az autópályán, azok mind eltévelyedtek, a jó irányt azért is csak mi tudjuk. Ő az, aki számtalanszor tanújelét adta a „nyugati” értékek iránti ellenszenvének, és olyan középázsiai államalakulatokkal szimpatizál, ahol élethosszig, de legalábbis évtizedekig uralkodó diktátoroké a teljhatalom.
Az EU másik nagy tökéletlensége az, hogy a lényeges elhatározásokat egyhangú döntéshez köti. Olyan jogosultság ez, amivel nemcsak élni, hanem visszaélni is lehet, tehát zsarolásra is jól használható - és használják is. A többi országnak – néha már a legrégebbi és legközelebbi szövetségeseinknek, miként az EU irányító szerveinek is – egyre inkább elege van abból, hogy mindig mi fekszünk keresztbe, rajtunk siklik ki az egység.
Kormányunk vehemensen hivatkozik arra, hogy az ő legitimitása magasabb rendű, mint a Bizottságé, mert az utóbbiakat „nem választotta meg senki”, pozícióik alkuk eredményei. A baj csak az, hogy a hazánk elleni tetemrehívásokban messze az Európai Parlament a leghatározottabb és legszigorúbb, beleértve a baloldalisággal végképp nem vádolható legnagyobb frakciót, a Néppártot, a Fidesz korábbi politikai otthonát. Az EP tagjait viszont minden tagországban ugyanúgy közvetlenül a nép választotta meg, ahogy nálunk. Ha már a demokráciánál tartunk: kormányunk kíméletlenül él akár egyedül is vétójogával az egyhangú döntést kívánó esetekben, és keményen tiltakozik minden olyan megnyilatkozás ellen, amely az EU-ban szűkíteni – ne adj Isten eltörölni – szeretné az egyhangú döntéshozatalt; de ugyanez a kormány idehaza levegőnek nézi a parlament csaknem egyharmadát, a választópolgárok majdnem felét maga mögött tudó ellenzéket.
Mindezek után nem csoda, hogy az EU nagy többségének elege van Magyarországból, és azt gondolják, hogy a mai állapotában szó sem lehetne hazánk uniós felvételéről. Ez a magyarázata annak, hogy a felzárkózási és a helyreállítási alapok pénztárablakainak legtöbbje előttünk még mindig zárva van. A kormány és az EP fideszes képviselői jól látják: már régen nem „csak” a korrupciós és más jogállami kockázatokról, hanem egy kemény politikai játszmáról van szó, még ha ezt nyíltan nem mondják is ki.
Valljuk be, hogy sokkal kevésbé kellünk mi az EU-nak, mint amennyire az EU (illetve annak pénze és piaca) kell nekünk. Ezért, ha már kizárni nem lehet minket, megpróbálják addig feszíteni a húrt, amíg vagy magunktól fordítunk hátat (na az lenne olyan katasztrófa, ami felérne egy szőnyegbombázással), vagy „belesimulunk” a rendszerbe.
Be kellene látni, hogy a liberális demokrácia alapjain álló szervezetben nincs keresnivalója egy önmagát illiberálisként meghatározó országnak, és nem az EU-nak kellene változni ahhoz, hogy új helyzet legyen. Annál is kevésbé, mert a jelentkezésünkkor és a csatlakozásunkkor még mi is liberális demokráciának számítottunk.
Napjainkban az a kérdés, hogy melyik fél rántja félre előbb a kormányt. Egyelőre úgy tűnik, hogy még idejében megtettük, amit persze itthon nagy győzelemként fognak eladni. Mivel nálunk a foci hegyeket mozgat, hadd fejezzem be azzal, hogy azért drukkolok, ne jussunk Ronaldo sorsára! Tudják: akármilyen nagy zseni is, addig piszkálta az egyesületét, amíg kipenderítették.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.