Volt már ilyen. A darab megbukott. A díszlet ledőlt, a jelmez elszakadt. A színészek hiteltelenek. De még nem tudjuk, a publikum a nézőtéren mit tesz: tapsol-e vagy visszaköveteli a jegy árát. Esetleg már régen hazament.
Az egészségügy átszervezésének nagy színpadán még csak az első felvonásnál tartunk. A szükséges törvények megszülettek, változik a kórházak szerepe, államosítanak szakrendelőket, belenyúlnak a háziorvosi ellátásba; az önkormányzat meg számol, mi lesz mondjuk akkor, ha neki kell a területileg megnövekedett praxisokhoz odaszállítani a járni nem tudó betegeket.
Az átalakítás tervezetét azonban már az olvasópróbán úgy tették le a résztvevők elé: nincs itt semmi látnivaló, veszélyhelyzet van, egyeztetni sem kell. De közben a rendező rájött, hogy a lehetséges bukást, a balhét nem szívesen vinné el egyedül, időben meg kell találnia, kit lehet majd felelősségre vonni az erőből hozott döntésekért. Ezért aztán elszánta magát a kormány némi egyeztetésre az érdekvédelmi szervezetekkel. Nem mintha belátták volna: az életünk múlhat ezen, így elvárható lenne, hogy a szakmai kamarák, intézmények vezetői, szakemberek és betegek, más ellátásra szoruló érintettek, a társtudományok szereplői, demográfusok, betegképviselők, jogászok és egészségpolitikusok, oktatók valóban hallathassák a hangjukat.
A közös munka számtalan szakmai politikai, erkölcsi kihívást generálna. Méltányosság, igazságosság, a hatalom felelősségéről való beszéd biztosíthatná az előadás megvalósítását. Egy szilárd jövőkép garantálná, hogy még jövőre is játszani lehessen a darabot, teltházzal.
Mert a helyzet az, hogy minden megváltozott. Az egészségügy hatékonyságával arányosan megnő az emberek életkora, de éppen az ellátás minőségének romlása vissza-visszalöki az időseket az egyre drágábban üzemelő rendszerbe. Közben a betegségek természete is más lett. A covid járvány iszonyú pénzt vitt ki az egészségügyből. Az új technológiák rohamos változása pedig még a felkészült országokban is konfliktusokat generált. Mi viszont ebben a XVIII. században maradt egészségügyben még az emberek jóllétéről, egészségtudatosságáról, betegjogokról sem vagyunk képesek beszélni.
Pedig nagy szükség lett volna egy szakmai, erkölcsi, politikai szempontból végiggondolt új ellátórendszerre. A társadalom elvárásának fényében kellett volna összhangot teremteni a szereplők között. Törekedni a megosztott döntéshozatalra és felelősség vállalásra. Mert jelenleg csak a süketek párbeszéde folyik: a beteg azt mondja, semmiről sem tájékoztatnak, a doktor meg azt, hogy rendelés közben ne törd rám az ajtót.
Az egészségügyi szolgáltatások személyre szabására lenne szükség. Ha az anya otthon akar szülni, hadd tegye. Ha valaki az otthonában akar gyógyulni, kapja meg. Ha egyedül él, legyen segítsége, szociális és egészségügyi is. Az irányítók ne a klinikai ellátás prioritását harsogják a maguk elefántcsonttornyából, mert attól még nem áll talpra a beteg. De sok szakember koordinált munkája, ahol ki-ki ápol, diétás tanácsot ad, masszíroz és tornáztat, vagy a kórházban, vagy a beteg otthonában, a szakápolási otthonban, az idősek ellátásában, ezreket segíthet talpon maradni.
A magyar egészségügyi gyakorlat színpadán nem létezik, hogy egy orvos és egy ápoló duettet énekeljen. A Magyar Orvosi Kamara a Karmelitában úgy döntött, bírja szólamot egyedül is. Biodíszletnek meghívni a kamarákat egyeztetésre egyébként is a perc-államtitkárok műfaja. A darab sikere viszont az összes szereplő együttes játékán múlik.
A különböző érdekek összehangolása végül ezúttal is elmaradt. Nem kaptak hangsúlyt az olyan alapelvek, mint hogy a társadalom számára hozzáférhető legyen az egészségügy, egyenlőség legyen a gyógyításban, a szakma minél magasabb színvonalú ellátást garantáljon. S hogy közben az állam is hatékonyan lássa hasznosulni az egészségügyre fordított összeget.
Jobb játékot a második felvonásban se reméljünk. Legfeljebb abban lehetünk biztosak, hogy a szakrendelők mennek a levesbe, személyzetük meg kommunába: a szülésznő majd a szülészet és a traumatológia között pendlizik, összezavarodnak a kompetenciák. Ahelyett, hogy az önkormányzatokra bízták volna az előadás megrendezését: hogy az alapellátás kiszolgálhassa mindazt az igényt, amit a település demográfiai és egészségi állapota támaszt. Így a közösség még némi nyomást is tudott volna gyakorolni arra, aki egészségtelen életmódjával, annak következményeivel károsítja a közös kasszát.
Ezért nem mindegy, hogy miképpen játsszák el a darabot, együtt vagy külön-külön. Most úgy néz ki, a fideszes főszereplő megunta az unalmas próbákat, egyeztetéseket, egymaga színpadra penderítette az előadást, „Sokan vagyunk, ritkítsunk” címmel. De így is látható, hogy változás kellene az államtitkár, a politikusok, az egészségügy vezetőinek szakmai, erkölcsi szocializálásában és gondolkodásában. A "mennyi van a zsebünkben" szemlélet képviselői helyett a teljes ellátásban gondolkodókat kellene színpadra küldeni. A társadalmi tudatossággal rendelkezőket, az ápolás tudományát is elismerőket.
„A színház szerintem” - mondta néhány éve Farkas Dénes színművész - „egy olyan fórum, ahol mindenki érti egymást. Egy nyelven beszélünk, a színház nyelvét használjuk.” Az egészségügy átalakításának szereplőiről ezt most nem lehet elmondani. Ez az előadás mindenről szól, csak a betegekről nem. De a felelősség a képviselőké, ott az Országgyűlésben. Ők felelnek minden magyar életéért, akkor is, amikor csak egy gombot nyomnak meg.