Tompa Mihály, XIX. századi költőnk kérdését, hogy tudniillik „hol vagy életünknek Szép tündére: boldogság?”, ma ugyancsak felvethetnénk, sőt, mintha aktuálisabb lenne a legutóbbi időszakban. Gondolhatunk például a koronavírus-járvány okozta társadalmi sokkra, az ország gazdasági-pénzügyi nehézségeire, a növekvő szegénység folyamatára, a nagymérvű kilátástalanságra, a mély társadalmi és politikai megosztottságra, vagy éppen a háborús veszélyforrásra – és az ezek nyomán kialakuló nagy fokú bizonytalanságra, félelemérzetre, általános hitehagyottságra, önfeladásra, szellemi-lelki bajainkra. Ilyen körülmények között joggal kérdezhetjük, valójában hol lakozik a boldogság, ha egyáltalán létezik? Nem csodálkozhatunk azon a felfogáson, hogy igazából nincs is boldogság. Legföljebb a Paradicsomban lehet.
Igaz, könnyen zuhanhatunk pesszimizmusba a boldogság jelensége kapcsán, vagy éppen görcsösen keressük, ám nem találjuk azt. Tipikusnak tekinthetjük ebből a szempontból Houellebecq (Szerotonin, 2019), kortárs francia író híres művét, amelyben azt állítja, hogy nem, vagy csak elvétve találkozhatunk boldog emberrel. Ám ő is úgy van vele, mint sokunk: fölöttébb áhítozzuk, akarjuk a boldogságot, miközben azt érzékeljük és tapasztaljuk, hogy nincs jelen. (Az író első verseskötetének még az volt a címe: A boldogság keresése, 1992)
Nosztalgiával fogadjuk a témát: sorra jönnek létre olyan intézkedések, intézmények, mint például a „Boldog iskola”, a „Boldogságóra” program, a „Jobb Veled a Világ Alapítvány”, a Boldogság Magazin, Pozitív pszichológia stb. Nemzetközi folyóirat is születik (Journal of Happiness Studies), konferenciák szerveződnek, publikációk jelennek meg az országok boldogságskála alapján történő rangsorolásáról. És terjed az új szlogen: „Boldognak lenni jó!”
Mégis kénytelen vagyok megállapítani, milyen keveset tudunk a boldogság mibenlétéről, illetve csupán zavarral, bizonytalansággal, tévképzettel, előítélettel találkozhatunk. Úgy vélem, arra a dilemmára, hogy „hol van a boldogság?”, akkor adhatunk valamilyen megnyugtató választ, ha először és mindenekelőtt tisztázzuk: mi maga a boldogság. Mint látni fogjuk, már ez sem könnyű feladat. Kiváltképp, ha arra gondolunk, hogy az itt feltárandó összefüggés lényegének már az elfogadása is komoly emberi próbatétel elé állíthat bennünket.
Nem untatnám a tisztelt olvasót a fogalomértelmezés részleteivel, de legalább két – egymással összefüggő – markáns filozófiai forrásra muszáj hivatkoznom. Az egyik Arisztotelész ismert megállapítása, a másik egy kevésbé ismert, a két világháború között élő magyar bölcselő, Halasy-Nagy József gondolata. Arisztotelész – Szókratész nyomán – kijelenti: a boldogság a legfőbb jó, a „boldog ember azt cselekszi, (…) ami az erénynek megfelel, és a sorscsapásokat is legméltóbban fogja elviselni”. Vagyis a boldogság egyfajta erény (talán a legfőbb erény?), amelyet önmagáért, önmagában gyakorlunk, nem pedig valamilyen vonatkozásban, például gazdasági, hatalmi, hiúsági stb. érdekből. Halasy-Nagy pedig tovább viszi ezt a gondolatot, és rájön arra, hogy csak az úgynevezett naturalista etikák találják meg a boldogságot a külső javakban, gyönyörökben, élvezetekben, ami azonban – végső soron – zsákutca. Mivel a „boldogság (…) az erény szerinti tevékenység, amely nem kívülről, nem a világból ered, de a gyökere lelkünk mélyén rejlik.”
Ha a fenti megközelítéseket igaznak találjuk, akkor bátran vonjuk is le a szükségképp adódó tanulságokat. Leginkább azt, hogy a boldogságot nem indokolt a külső javak, gyönyörök, élvezetek puszta birtoklásához, általában a gazdagsághoz kötni. A boldogság – bármennyire erős bennünk a beidegződés – nem azonos a jólléttel, a gazdagsággal, a szerencsével, a pillanatnyi örömmel, az önfeledt élettel, még az isteni gondviseléssel sem. És nem egyenlő az egészség állapotával sem. Ez utóbbival kapcsolatban emlékezzünk például arra a mozgássérültre, aki bizonyos körülmények között – sokakat meglepve – boldognak érezheti magát. Hasonlóképp a tanzániai maszáj törzs tagjai ugyancsak boldognak látszanak, noha borzasztó szegénységben élnek. Kétségtelen, az egészség, a jó anyagi helyzet, az élvezet stb. nyilvánvalóan fontos értékek, és a megszerzésükre irányuló fáradozás természetes, elfogadható célkitűzés és tevékenység. A boldogsághoz azonban ez még kevés. A boldogság valójában az emberi együttélés és -munkálkodás magas rendű állapota, különleges érzülete, az "én" legbelső világát átjáró, kisugárzó erő, az erény (jelesül a jó erény) alighanem legnemesebb formája, az ember személyiségébe tartósan beépülő eksztatikus élmény. Még akkor is, ha ez nem tudatosul az emberben, vagy csupán az élete végén ismeri fel, hogy ő tulajdonképp boldogan élt.
Számomra nyilvánvaló, a boldogság nem a sors adománya, nem automatikusan következik be, nem „jár” csak úgy az embernek, és nem várhatjuk el másoktól (szülőtől, testvértől, kedvesünktől, főnökünktől, politikától, istentől), hogy ők hozzák el számunkra. Nekünk kell megküzdeni érte, miközben kivívása nem kötelező. Rendkívül komoly emberi és jellembeli próbatételről van szó, aminek, bizony, nem mindenki tud (vagy/és akar) eleget tenni. Igaz, az sincs előírva, hogy mindnyájan boldogok legyünk. Azt gondolom, a boldogsághoz egyáltalán nem vezet könnyű út, először meg kell szabadulnunk a csak a javakban, a pillanatnyi örömökben, sikerekben való életfelfogás csábító erejétől. Azután a boldogság megvalósulásához további (legalább három) kemény, a politikai és általános tényezőkön túlmutató pszichikai-lelki, valamint erkölcsi-nevelési feltétel szükségeltetik.
Nyilván, élhetünk olyan szemlélettel, hogy a dolgok maguktól is zajlanak, bízzuk tehát magunkat a sorsra, húzódjunk meg szép csendesen, és elégedjünk meg azzal, ami éppen adatik számunkra. Ez a hozzáállás bizonyosan szürke, unalmas, szokványos életet mutat, miközben kényelmet, problémamentesebb mindennapokat biztosít számunkra, és kisebb szellemi-lelki teher rakódik ránk. Lehet céltalanul élni, csak hát nem érdemes, amivel végső soron önmagunk életét szegényítenénk el. Ezért nagyon is kívánatos szakítanunk a közömbös és passzív életstratégiával. És fordítva: éljünk az aktivitást elősegítő célkitűzés lehetőségével. Az életkornak és a mindenkori élethelyzetnek megfelelő célokat fogalmazzunk meg önmagunk számára. Olyanokat, amelyek a realitás talaján nyugodnak, mégis nagyívűek, és kellően mozgósítanak embert próbáló feladatokra. A magas rendű célok lázba, izgalomba hozzák az embert, és értelmet adnak a nagyobb erőfeszítésnek. A jól kiválasztott célkitűzés és nyomában a fokozott érdeklődés, a koncentrált figyelem, az erős akarat csodákat képes művelni. Amivel közelebb juthatunk a boldogság állapotához.
Továbbá a boldog ember elmondhatja magáról, hogy ő elhivatott és elkötelezett valaki vagy/és valami iránt. A mély kötődés és elkötelezettség lesz a boldogság újabb kritériuma. Az erős hit és a szilárd meggyőződés, amely kialakulhat az emberben, nyilvánvalóan sok mindenre irányulhat: konkrét személyre, magasztos eszmére, akár istenre, vagy pusztán valamilyen hivatásra, munkavégzésre, ne adj’ isten, különleges hobbitevékenységre, stb. Ebből a szempontból boldog lehet például az az anya, aki éjt-nappallá téve gondozza mozgáskorlátozott gyermekét, mert hisz abban, hogy – relatíve – mégis tud emberi életet biztosítani neki. És boldogként élnek a szerelmesek, akik feltétlenül bíznak egymásba. Vagy ilyen élményben részesül az igazi pedagógus, aki minden kudarca ellenére vallja, van értelme és fontossága saját oktató- és nevelőmunkájának. Boldog az az állampolgár, polgármester, miniszter stb., akinek a szabadság ideálja és a jó cselekedet erénye irányítja munkáját és az embertársaival való kapcsolatait. És boldog az Istenben hívő ember is. A példák folytathatók, de a fentiek talán már meggyőzhetik az olvasót arról, hogy a boldogság elsősorban nem az ember nemétől, származásától, vallásától, nyelvétől, korától, földi javaitól függ, még a műveltségétől sem, hanem legfőképp a lelki gazdagságától, erkölcsi tartásától, belső értékeitől.
Végül a boldogság talán leglátványosabb mozgatórugóját említeném. Az ember kész és képes arra, hogy valamilyen nyomot hagyjon maga után. Ami csak az övé, amit ő talált ki és ő hozott létre, mozgósítva fantáziáját, kreativitását, alkotó erejét. Igaz, hogy az élet sokfelé problémába, szenvedésbe sodorhatja az embert, aki azután kénytelen birkózni azokkal, ám megnyugszik, és elégedettséget ad számára, ha sikerül felmutatnia valamilyen különleges, nagyszerű dolgot szeretteinek, közvetlen környezetének, az utókornak. Ő meghal ugyan, ám a markáns alkotása, gondolata, példamutatása tovább él az utódokban, embertársai emlékezetében – bármilyen ámulatba ejtő tárgyként, eredeti ideaként, vagy egyszerűen magatartásmintaként. Ilyen nagyszerűnek tarthatjuk például a hegymászót, aki feljut oxigénpalack nélkül a Mount Everestre (dicsőséget hozva önmagának és hazájának), az élsportolót, aki belelovalja magát (és/vagy csapattársait) egy világbajnoki cím megszerzésébe, a kutatót, aki feltár egy gyógymódot a halálos betegség ellen, a lakberendezőt, aki egyedivé varázsolja a lakást, a mezőgazdász vállalkozót, aki az átlagos adottságú földbirtokán is virágzó gazdaságot teremt. És ilyen azon szülők érdeme, akik a rossz gyerekekből is képesek tisztességes és becsületes felnőtt embereket faragni. (Akikre méltán lesznek büszkék.) És végül boldog az a pedagógus, akinek világlátása, értékvilága visszaköszön tanítványai munkájában, emberségében, s ez az érzés kárpótolja méltatlan társadalmi helyzetéért.
A példákat megint csak folytathatnánk. Ám akárhogy van, mintegy összefoglalóul, lássuk be, a boldogság bennünk és önmagunk által létezik, nekünk kell érte küzdeni és felelősséget vállalni. Tudjuk, nem mindenki képes ezt elfogadni, és inkább mástól, másoktól várja a csodát. Talán ezért is él közöttünk oly sok boldogtalan ember. De reménykedjünk abban, hogy – Szókratész után szabadon – miként az erény, úgy maga a boldogság is tanulható.