„Az univerzum két halmazból áll: az egyik halmaz Marseille, és a másikba tartozik minden más; ezek a történetek Marseille-ben játszódnak, vagyis az általatok ismert világegyetemen kívül.”
Michel úr igazi jelenség volt Marseille belvárosában, dacára annak, hogy mindössze 160 centiméteresre nőtt, s ahogy öregedett, úgy csökkent ez a magasságnak aligha nevezhető testhosszúság – mindenesetre, ha feltűnt Michel úr aprócska, törékeny alakja, lehetetlen volt nem ráfigyelni.
Úgy nézett ki, mintha egy XX. század elején játszódó francia filmből lépett volna elő. Mindig kalapot viselt, sétabotot hordott, elegáns öltönyökben és felöltőkben járt, pontosabban szólva nem is járt, hanem: vonult. Méltóságteljes, lassú léptekkel vonult a La Canebière-n a kedvenc kávéháza felé, s gondosan ápolt, rövidre nyírt, ősz bajsza alatt örökké kedves mosolyra állt a szája. Amikor fütyörészett is, akkor már lehetett tudni, hogy megvolt az aznapi opera-adagja, Michel úr ugyanis operarajongó volt, azon belül megveszekedett Verdi-hívő, aki a Wagner-hívőket mélységesen lenézte – ezt nem onnan tudom, hogy sok Wagner-rajongóval találkoztam volna Marseille-ben, hanem onnan, hogy Michel úr általában szóba hozta azokat, akik nem átallják isteníteni „azt a német dilettánst”, ahogy Wagnert ő lekezelően nevezte.
Minden áldott nap meghallgatott egy operát, ebben hasonlított Baranyi Ferenchez, akiről köztudott, hogy szintén operarajongó. Milyen jókat beszélgettek volna ők ketten Verdiről, méghozzá olaszul! Michel úr ugyanis meglehetősen jól beszélt olaszul, tekintettel arra, hogy az apja olasz volt, az anyja pedig korzikai francia. (Ha már Baranyi Ferencet említettem, hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy az ő Dante-fordítását szóba hozzam, mert a Pokol nálam Baranyi fordításában a csúcs, sokkal jobban szeretem, mint például Nádasdy Ádámét – de hát ez ízlés dolga.)
Természetesen a nagybátyám, Pierre bácsi ismertetett meg Michel úrral, s lelkesen mesélt róla, hogy fiatalkorukban, az 1970-es években bősz kártyacsatákat vívtak, olykor hajnalig kimaradva hazulról, és közben pastise-t ittak, meglehetősen sokat, amihez nem kevés olajbogyót és osztrigát ettek.
Michel úrral nagyon szerettem beszélgetni, mert nemcsak külsőleg volt elegáns, de belsőleg is: sugárzott belőle valamiféle arisztokratizmus és előkelőség, ami nem pöffeszkedést és nagyképűséget jelentett nála, hanem szívélyes udvariasságot, derűs odafigyelést és utánozhatatlan nagyvonalúságot.
Egészen hihetetlen volt, hogy Michel úr Marseille-ben júliusban és augusztusban is vasalt fehér ingben és zakóban járt (pontosabban szólva: vonult), s mégsem izzadt. Nem értettem, hogyan csinálja. Néha elegáns mozdulattal elővette a zakója bal felső zsebébe virágformában begyűrt díszzsebkendőjét, s megtörölte az arcát – ez volt minden, amit a kibírhatatlan forróság kicsikart belőle, amúgy a sivatagi hőséget mintha meg sem érezte volna. Telente hosszú szövetkabátot és piros sálat viselt, s habár a hosszú szövetkabátok az alacsony férfiaknak általában nem állnak jól, Michel úrnak még ez is előnyös volt, talán a tartása miatt, merthogy Michel úr mindig kihúzott gerinccel, magasra tartott fejjel, hátracsapott vállal és kissé kidüllesztett mellkassal járt, mondom, éppen olyan volt, mint a XX. század elején élt európai városi polgárok. Ha megnéznek egy régi, fekete-fehér filmet az 1930-as évekből, akkor látni fogják, hogy a színészek képesek voltak egyenes gerinccel, fegyelmezett, szálegyenes tartással ülni – valahogy így képzeljék el Michel urat is, ahogyan ül a kedvenc kávéházában, s derűs arccal társalog.
Ő ugyanis nem egyszerűen beszélgetett, hanem társalgott: azaz soha nem vágott a másik szavába, soha nem tartott hosszú monológokat, soha nem panaszkodott magánéleti problémákról és betegségekről, továbbá mindig képes volt arra, hogy figyelmes kérdéseket intézzen társalkodópartnereihez, s ezek a kérdések soha nem voltak indiszkrét érdeklődések.
Ilyennek képzelek egy jó házból való, igazi francia úriembert – holott Michel úr éppen olyan egyszerű családból származott, mint én. Az édesapja lakatos volt, az édesanyja pedig szakácsnő – igaz, mindketten irodalomkedvelő emberek, Michel úr azt mesélte, hogy otthon a lakásuk tele volt könyvekkel. Azt hiszem, ez volt a magyarázata annak, hogy belőle úriember lett: sokat olvasott. A legkedvesebb könyve A Thibault család volt Roger Martin du Gard-tól, ami teljességgel érthető egy marselle-i részéről, elvégre a regény elején a két szerelmes fiú, Jacques és Daniel éppen Marseille-be szökik Párizsból – hová is máshová.
Apropó, szerelem.
Pierre bácsit megkérdeztem, hogy a barátja, Michel úr miért nem nősült meg, mire dörmögött valamit, s másra terelte a szót. Aztán egy alkalommal, amikor Roger Martin du Gard híres regénye szóba került, Michel úr olyan elérzékenyülve beszélt a két szerelmes fiúról és a marseille-i kalandjaikról, mintha vele történtek volna meg.
Ekkor jöttem rá, hogy Michel úr miért nem nősült meg – pedig ha valakit, őt aztán megnézték a nők.
