A fordulat éve

A magyar nevelés történetében még nem volt olyan esztendő, mint a 2022. év. Az elmúlt egy év eseményei odavezettek, hogy egy foglalkozási-társadalmi csoport életében az egyes pedagógusokat külön-külön érintő, de hivatáscsoportként őket közösen jellemző személyes érdek összekapcsolódott a társadalmi érdekkel, és ennek eredményeként éles fordulatra került sor.

A pedagógus társadalom foglalkozási csoportként való kialakulásától kezdve csak tűrte sanyarú sorsát, viselte a napszámoslét keserveit, a tanbürokraták packázásait. De most öntudatra ébredve azt mondta határozottan: elég volt! E fordulat béremelési kezdeményezéssel kezdődött, a bérrendszer módosítását célzó fellépéssel folytatódott, majd kiegészült a tanítás-tanulás körülményei megváltoztatására vonatkozó követelésekkel, még később pedig a nevelés-oktatás rendszerének átalakításra irányuló indítványokkal. Mára a nevelés-oktatás ügye - a mindennapi életet alapjaiban érintő, évtizedek óta nem tapasztalt infláció mellett - a közélet egyik legátfogóbb, legtöbb embert érintő és megmozdító kérdésévé vált.

Az idei események eredőjeként első helyen a 2011. évi köznevelési törvényt kell kiemelni. A 2010. évi választást követően megkezdődött a centrális erőtér elméletének gyakorlattá formálása, az autokrata centralizmus rendszerének kialakítása. Ez a gazdaság, a társadalom, a politikai rendszer minden területére kiterjedt. Nem maradhatott ki az oktatás sem.

Az egykor a reformkommunisták körül sündörgő Hoffmann Rózsa vállalta a feladatot, hogy a megelőző időszak nagyjából konszenzusos fejlesztési logikájával szakítva, mely az oktatási rendszer alakítását a maga belső törvényszerűségeire építette, a nevelés-oktatás teljes felépítményét ismét a politika szolgálólányává zülleszti.

A hatalmi szempontok érvényesítése eredményeként fogadta el az országgyűlés a köznevelési törvényt, mely az óvodák-iskolák világának gyakorlatát a múlt század 60-as-70-es éveinek pedagógiai-elvi alapjaira helyezte. Ezt legelsőnek néhány, a Hálózat a tanszabadságért civil kezdeményezésbe szerveződő szakember ismerte fel, ám figyelemfelhívó kezdeményezéseik akkor és később is jobbára visszhangtalanok maradtak. Pedig a magyar nevelési-oktatási rendszer strukturális problémáinak gyökere itt, a köznevelési törvényben található.

Később, ahogy az oktatás világában is kiteljesedett a centrális erőtér, egyre körvonalazottabban formálódott a diktatúrákra emlékeztető rendszer – új (Takaró-féle) NAT, a KLIK létrehozása, Nemzeti Pedagógus Kar -, a pedagógusok közül is egyre többen érezték úgy, vészjelzéseket kell küldeniük. Civil kezdeményezések jöttek létre – Tanítanék, Hívatlanul, Civil Közoktatási Platform –, amelyek demonstrációkat szerveztek, megoldási javaslatokat, alternatívákat is kidolgoztak. Munkájuk értékes, de eredménytelen volt, az oktatási kormányzat nem volt kíváncsi a mondanivalójukra. Ők a hatalom birtokában tolták a biciklit, túl is tolták, a szakadék felé.

Az igazgatóként iskolája névadójának, Németh Lászlónak szellemiségét megtagadó államtitkár nevéhez fűződik a második helyen említendő ügy is, a napjaink bérproblémáihoz elvezető bérrendszer kialakítása. A 2014. évi választás előtt afféle mézesmadzagként fogadta el az országgyűlés a pedagógus bérrendszer módosítását. Ennek a mai helyzet szempontjából az az eleme meghatározó, hogy a bérrendszer kiinduló pontját a mindenkori minimálbérben határozták meg. Ez biztosította volna a pedagógusok bérének értékállóságát: ahogy évről-évre nő a minimálbér, úgy növekszik automatikusan a pedagógusok bére is.

Ez volt az ígéret. Majd a választást követően, az ismételt kétharmados parlamenti többség birtokában, már 2015-ben a bérrendszernek ezt az elemét törölték - talán még a polkorrekt beszéd keretein belül maradunk, ha ezt galád átverésnek minősítjük. Néhány éven át, miközben a rendszer kiegészült a pedagógusok minősítésével – ennek ellentmondásaival most nem foglalkozunk, bár lehetne -, még nem volt nagyon feltűnő a bér értéktelenedése. Viszont nem kell közgazdásznak lenni ahhoz, hogy belássuk, a hat-hét évvel korábbi minimálbérhez kötött bérrendszer ma, 2022-ben lehetetlen bérhelyzetet eredményezett. Ezt minden pedagógus a bőrén érezte.

E ponton térünk vissza az előző tanévben, idén tavasszal kezdődött eseménysorhoz. A pedagógusok szakszervezetei egyeztetést kezdeményeztek az oktatási kormányzattal a tarthatatlan bérhelyzet miatt, miközben a bérhelyzetre, a bérrendszerre vonatkozóan korrekciós javaslatokat fogalmaztak meg. Az Orbán-kabinet színlelte a tárgyalást, érdemben viszont nem reagáltak a szakszervezeti indítványokra. Vélhető, ennek a hátterében a gazdasági helyzet, a költségvetés már akkor is látható gondjai voltak: az országgyűlési választás előtti szavazatvásárló kiköltekezés nem tette lehetővé még egy nagy létszámú társadalmi csoport tagjainak béremelését.

Ez azonban nem jelentett vigaszt azoknak, akik napi fizetési gondokkal küszködtek. A pedagógusok elkeseredését és a kormánynak a tárgyalásokhoz való kétarcú hozzáállását látva a szakszervezetek sztrájk szervezését helyezték kilátásba. Erre a kormány adminisztratív választ adott. Törvénnyel oly módon korlátozták a pedagógusok sztrájklehetőségét, hogy maga a munkabeszüntetés értelmét veszítette. Már ekkor, a szakszervezeti kezdeményezésekhez kapcsolódva aktivizálódtak a civil szervezetek, elsősorban a Tanítanék Mozgalom.

A választások, majd a nyári szünidő után a bérprobléma új formában jelent meg. Minden korábbihoz képest nagyobb mértékűvé vált a pedagógushiány. Ez a nevelési-oktatási rendszer minden intézményét érintette, az óvodától a gimnáziumig. És ekkor jelentek meg a közélet terepén a diákok. A tanévkezdéshez időzített demonstrációjuknak nagy visszhangja volt. Korábban nem fordult elő a magyar oktatás történetében, hogy a diákok a tanáraikért az utcára menjenek, látványos akciók keretében követeljék, hogy a tanárokat fizessék meg.

A tiltakozás másik látványos formájaként a civilek – a Tanítanék Mozgalom – már tavasszal, a törvényi szabályozással lehetetlenné tett sztrájk helyett figyelemfelhívó jelleggel a polgári engedetlenséghez folyamodtak. Emlékezetes: ezt Orbán Viktor vezette be a magyar politikai gyakorlatba. Az oktatási kormányzat erre is adminisztratív választ adott, fenyegető levelet kaptak az „engedetlenek”. Ez már önmagában is szolidaritási megnyilvánulások sokaságát váltotta ki, és amikor négy pedagógust azonnali hatállyal utcára tettek, döntő fordulatra került sor. Óvónők, tanítók, tanárok városokban és falvakban, még a felekezeti iskolák pedagógusai is, a nyilvánosságot is vállalva jelezték tiltakozásukat az eljárás ellen; megfogalmazták követeléseiket a bérhelyzet változtatásán túl, a nevelés-oktatás azonnali és távlatosabb reformja érdekében.

Erre a kibontakozó, példátlan méretű szolidaritási hullámra az Orbán-kabinet ismételten adminisztratív válasszal reagált, megfélemlítési szándékkal újabb pedagógusokat tettek utcára. Diktatórikus rendszerek logikája, hogy a hatalom emberei azt gondolják, a hatalom birtokában ők bármit megtehetnek, a kiszolgáltatottak pedig majd megijednek, meghunyászkodnak, vagy megunják és hazamennek. Nem értik azt, amit egy diák oly szépen fogalmazott meg. „Angolul sokféleképpen meg lehet tanulni, de olyan leckét, amit a kiállásával, kitartásával, bátorságával adott nekünk a Tanárnő, és a VMG legtöbb tanára, csak nagyon kevés embertől kaphat egy kamasz.”

És ők, a diákok, valamint – ez fontos, az események alakulása szempontjából különösen fontos - a szülők, akiknek széles körét érintette meg ez az őszi eseménysor, a pedagógusokkal együtt most, úgy tűnik, nem hátrálnak. Újabb és még újabb együttműködések, civil szervező csoportok jönnek létre. Megtapasztalták a cselekvés erejét. Elhatározták, megszervezték, megcsinálták, és amit tettek, annak komoly visszhangja, eredménye is van.

Még nem a bérekben látszik ez, nem is az oktatási rendszer változásában, de abban igen, hogy az oktatás ügye a közbeszéd középpontjába – annak közelébe – került. Megtapasztalták a hatalom arroganciáját is. Az elhallgatást, a mellébeszélést, a hamisítást, az érdemi válasz helyett a durva, személyeskedő, lejárató támadást. A demokratikus ellenzéki pártok kezdeményezte parlamenti vitanap is csak arra volt jó, hogy ország-világ előtt látszódjék: a kormánypártok szerint az oktatásban minden a legnagyobb rendben van, és ha mégis volna valami probléma, csak úgy egyébként, bárhol, azért a gyurcsányi (tizenkét éve) emútnyócév a hibás.

Az iskolai élet szereplői megtapasztalták a társadalmi támogatottságot. Akadémikusok, egyetemi oktatók, vezető közgazdászok, szakmai szakszervezetek, az utca emberei országszerte egybehangzóan fogalmazzák meg: az oktatás bajban, válságban van, a pedagógusokat meg kell fizetni, mert maholnap nem lesz óvónő, tanár; a pedagógusoknak vissza kell adni a nevelő-oktató munka szabadságát, az óvodáknak-iskoláknak a szakmai döntéseik, működésük önállóságát. Ha ez nem következik be, annak a maihoz képest még nagyobb baj lesz a következménye.

Az Orbán-kormány kivár. Ígérik az ez évi inflációt sem kompenzáló béremelést, ha jön az EU-pénz. Jön viszont a karácsony, az újév, jönnek a mínuszok, esik a hó, jön a téli szünet. Hírek szólnak arról, hogy a „janicsárképző” – Mathias Corvinus Collegium – Tanuláskutatójának vezetőjét kérték fel arra, hogy „gondolkodjon a közoktatási rendszer átalakításán”. Radikális változások kellenének, szakmailag megalapozott, általános konszenzust maguk mögött tudó beavatkozások.

Az Orbán-kormánynak ez nem gyakorlata. Sem a szakmai szempontok érvényesítése, sem a döntésekhez szükséges, a társadalmi szereplőkkel történő egyeztetések, a konszenzus kialakítása. Pedig nagyon kellene mindkettő. Nem „konzultáció” négyszáz emberrel, mert az csak a szakmai párbeszédet helyettesítő demonstráció lehet, feszültséglevezető program és egyben a hatalomhoz való igazodás elvárását nyomatékosító eligazítás, ahogy a napokban is történt.

Az Orbán-Hoffmann féle oktatási rendszer ezer sebből vérzik. A strukturális és működési problémák ismertek, most már meg kell határozni a megoldás programját, és meg kell kezdeni azt a műhelymunkát, amely a megoldások, változások tartalmát, gyakorlati megvalósítását eredményezi. Ugyan a tehetetlenségi törvény szerint, elsősorban a lelkiismeretes pedagógusoknak köszönhetően az oktatás még működik, viszont a XXI. századi társadalmi gyakorlatra való felkészítést tekintve diszfunkcionálissá vált. Ezt be kellene ismerni, és meg kellene kezdeni a változásokhoz vezető együttműködést. Szakemberekkel, szakszervezetekkel, civil szakmai szervezetekkel, a szülőket képviselő szervezetekkel, politikai pártokkal is.

2022 a pedagógusok, a diákok és a szülők küzdelmében a változás éve volt. A munkavállalók, a tanítás-tanulás érdemi szereplői és az adófizető polgárok öntudatra ébredésének éve. Az év, amikor a jogkövető magatartást felülírta a lelkiismeret parancsa szerinti kiállás, a magyar társadalom jelenéért és a jövőéért való fellépés.

Vajon 2023 lesz-e a magyar nevelés-oktatás világában a fordulat éve?