Lánchíd;

Lánchídi csatácska

A Lánchídon eddig kétszer csapott össze a regnáló hatalom az ellene felszólamlókkal. 1918 októberében Károlyi Mihály miniszterelnöki kinevezését követelőket tartóztatták fel a csendőrök a pesti hídfőnél. A három halottat követelő oszlatás az őszirózsás forradalom nyitánya lett. 1986. március 15-én az alternatívan ünneplő fiatalokat zárták rendőri harapófogóba a Lánchídon. A pártállam még három évig húzta. A híd most nem helyszíne, csak terepe a kicsinyes erőfitogtatásnak.

Az Orbán-kormány már a kebeltárs Tarlós Istvánnal is hosszan huzakodott a híd felújítás állami támogatásáról. Először azt kérték, hogy legyenek szélesebbek a járdák a hídon, de kiderült, hogy ezt nem bírná el erre lecsíptek egymilliárdot, mondván, hogy azt majd a hídhoz kapcsolódó közterek felújítására költheti a város. Vagy mégse, lévén az idén a Széchenyi teret egyszerűen átadták a baráti V. kerületnek. A másik feltétel a hídzárlat 18 hónapban való maximálása volt. Karácsonyék inat feszítve tartották a határidőt, mire Láng Zsolt azzal állt elő, hogy nem jár a pénz, mert az autókat nem engedték vissza a hídra.

A városvezetés ugyanis megfontolná a dolgot. Gyalogos híd nem lehet, nem alkalmas rá, de maradhatna buszos, biciklis, motoros átkelő. A rekonstrukció befejezéséig lenne idő mindent átgondolni . De a kivitelezőt fizetni kell, a fővárosi kassza pedig üres. Holott a 6 milliárd nem több, mint a rekonstrukció áfa tartalma. Nem az államkasszából kellene fizetni, csupán nem lehetne zsebre rakni. De ez is kell. Az utolsó fillér is kell. Miközben figyeljük ezt a kicsinyes csatácskát, csak abban bízhatunk, hogy egyszer Orbán Viktor is eljut oda, hogy Tisza István magyar miniszterelnököt parafrazeálva kimondja: „Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem (…), ezt a háborút elvesztettük.”