Mindannyian kicsit – nagyon? – megalázva éreztük magunkat, még azok is, akik rajonganak Orbán Viktorért; fájt nekünk is, bántotta a nemzeti öntudatunkat. (Ha hiszik, ha nem, van ilyen nekünk. Is.) Szóval ott ült Viktor, ahova ültették (Bödőcs: Nincs itt valahol az asztal alatt Kárpátalja?), pedig – állítólag – azért ment oda, hogy rábírja Putyint: ne háborúzzon. Úgy is jött haza: a béke szellemét vitte az orosz fővárosba, no meg azért, hogy némi olcsó gázt is hazahozzon. A hírek, főként a kormánymédia, arról szóltak, hogy hosszú asztal ide, megalázó helyzet oda, az út eredményes volt. Lesz béke, és lesz gáz. Így, a kettő együtt.
Azt írtam az elején: minden ott kezdődött, pedig dehogy. Hogy pontosan hol és mikor és miért kezdődött, mármint a Putyin-Orbán barátság, hogyan lett az ádáz orosz-ellenességből megbonthatatlan, nem tudjuk. Csak találgatások vannak, ronda és még rondább elméletek arról, hogyan alakulhatott ki ez a szoros kapcsolat, hogyan lett – egyesek szerint: hogyan lett belőle, Orbánból – Putyin trójai falova. Nem mennék bele ezekbe a találgatásokba, nem lenne méltó sem a Népszavához, sem pedig a karácsonyhoz, így aztán visszatérnék a februári asztalhoz; pusztán csak annyit akartam jelezni ezzel a kitérővel, hogy a dolgok nem ott kezdődtek. De annyit még mindenképpen idebiggyesztenék, hogy miközben hajdanán a Fidesz tiltakozott Putyin magyarországi látogatása ellen – Gyurcsányt most is gúnyolják Totó kutya miatt – mára természetessé vált, hogy a két vezető évente találkozik egymással; sok a közös dolguk, így együtt. És, ami még ennél is meglepőbb: a tábor, Orbán tábora, amely szovjet-orosz gyűlölettől volt hangos, mára Kelet felé kacsint, a többségük inkább választaná Putyint, mint a Nyugatot (nincs itt valahol az asztal alatt Kárpátalja?)
De vissza: ott vagyunk Moszkvában, a békéről beszélünk, és úgy térünk vissza Magyarországra, mint egy sikeres békegalamb, amely elvitte a maga üzenetét, és nem is eredménytelenül. Egy ilyen utazás és ígéret után minimum megsértődik az ember, hát ha még hazája első számú politikusa, ha a partner alig pár héttel később háborút indít a szomszédja ellen; agresszív lerohanással a villámháború sikerében bízik. Ráadásul egy olyan ország ellen száll hadba, amely szomszédja Magyarországnak is, amelynek területe egykoron éppenséggel a Szovjetunió része volt, s amely a magyar sérelmi politika egyik sarkalatos pontja (nincs itt az asztal alatt?). Hiszen Orbán sikerének, karizmájának egyik fontos eleme a nemzeti húrok pengetése, a hajdanvolt Nagy-Magyarország álmának ébren tartása, vagy éppen felébresztése. Ezzel együtt nem gondolhatjuk, hogy a másik álmodozó, az egykori szovjet-birodalom feltámasztásában reménykedő Putyin partner lenne egy ilyen közös álomban, legfeljebb ideig-óráig áltathat bárkit homályos ígéretekkel. Ezért is mondom, hogy dobjuk félre ezt a témát, söpörjük ki végre az asztal alól Kárpátalját, vegyük komolyan önmagunkat, és higgyünk abban, hogy a XXI. század harmadik évtizedében ilyen területi újrafelosztás nem lehetséges. (Bár a Krím esete, ahogy ezt a világ, legalább is most, átmenetileg, úgy tűnik, tudomásul vette, az ellenkezőjére utal…) Dobjuk tehát félre nyugodtan ezt a teóriát, igaz viszont, egy jottányival sem kerülünk közelebb a megoldáshoz. Azt írtam az előbb: nem hihetjük, hogy a XXI. század harmadik évtizedében reális lehet Trianon újragondolása, ennek meg csak az mond ellent, hogy azt sem hihettük, hogy a XXI. század harmadik évtizedében lehetséges itt Európában területszerző háborút indítani. (De miért is gondoljuk így, ha egy évtizeddel korábban simán el lehetett rabolni a Krímet?)
Ha valaki netán az eddig leírtakból arra a következtetésre jut, hogy Orbán Viktor felelősségét szeretném itt megfogalmazni, az súlyosan téved. Egy pillanatig sem merülhet fel bennem, bennünk, hogy a magyar miniszterelnök azért járt a Kremlben, hogy nemtelen üzletet kössön újsütetű – két évtizedes – barátjával, és valami hoci-nesze alapon alkut kössön vele. Nem, Putyin egészen biztosan nem avatta be terveibe tárgyalópartnerét, még akkor sem, ha kapcsolatuk oly szorossá, együttműködésük szinte nélkülözhetetlenné vált. Mindkettőjük számára. Igaz, innen nehezen látható, hogy mi voltaképpen a kétoldalú érdek, az olcsó gáz nekünk biztosan nem, azóta ez kiderült, az áram sem – hát akkor mi? Mit kapunk mi Putyintól, és mit adunk mi neki? Nem tiszta a kép, és pontosan ez a magyarázata, hogy belemegyünk olcsó megfejtésekbe, oktondi vádaskodásokba.
Jó lenne tisztázni e kétoldalú, inkább személyesnek mondható kapcsolatot, már csak azért is, mert akkor egy lépéssel közelebb jutunk ahhoz, hogy miért nem sértődött meg Orbán Viktor. Mert, hogy meg kellett volna, az egészen biztos.
Mert, hogy veszi ki magát az, hogy békés szándékkal érkezik a barátjához, megnyugtató válaszokkal lép ki a Kreml ajtaján, s az egész világ elégedetten csettint: Orbán, lám, bár fenegyereknek tartjuk, mégis meg tudta fékezni a területéhes Putyint. Hiszen a magyar miniszterelnök így hagyta maga mögött Moszkvát, és ugyan a szekerét toló tollnokai arra hivatkoznak, hogy ez más európai vezetőnek sem sikerült, azért ők – ezek a mások – nem mesélhetik magukról, hogy az orosz elnök barátai.
Orbán azonban nem sértődött meg. Ellenkezőleg. Eddig is mestere volt a kissé barokkosan hangzó pávatáncnak, de ami ezután következett, arra már nehéz megfelelő kifejezést találni. Február vége óta, ha jól számolom, napra pontosan tíz hónap telt el, Putyin azóta háborúzik Ukrajnával, nem jött be neki a villámhadjárat, nem tudta azonnal levadásztatni az ukrán elnököt, elveszítette, ha volt valaha, minden erkölcsi tőkéjét; néhány diktátoron és populista vezetőn kívül nem maradt társa, és mégis: a mi miniszterelnökünk kitartott mellette. Ismétlem: nem pávatánc volt ez, valóban ehhez a politikához nem illik egy ilyen romantikus megnevezés, sokkal inkább egy kiöregedett hadvezér próbálkozásai; egy olyan hadvezéré, akinek eddig nem voltak valódi csatái, de azokat mind megnyerte. Mintha csak nyelvi trükkökkel lehetne sikereket aratni, mintha senki nem látna át a próbálkozásokon. Már azokon a próbálkozásokon, amelyek meg akarják őrizni a baráti kapcsolatot, de a világ előtt az ellenkezőjét játsszák el. Orbán tíz hónapja igyekszik beleültetni a magyar embereket a nyelvi hintába; hogyan lehet úgy beszélni, hogy elkerülje Putyin haragját, ugyanakkor mégis azt a képet felfesteni, hogy ott vagyok a szövetségeseim mellett. A mi miniszterelnökünk háborúsdit játszik, háború nélkül – hála Istennek –, folyamatosan a harcmezőn érzi magát, legalábbis abban az értelemben, hogy fenntarthassa a rendeleti kormányzás lehetőségét. Mit lehetőségét, magát a rendeleti kormányzást, másként: a kézből való irányítást. Neki ezt hozta, ezt jelenti az a háború, amellyel Putyin feldúlta Európa rendjét, amely válságot idézett elő, azon kívül persze, amelyet a magyar kormány maga is előidézett.
Arra vállalkoztam, amikor ennek az elemzésnek nekifogtam, hogy áttekintem: miként is lehet értékelni a kormányfő munkáját. Mit hozott, mit vett el ebben a tíz hónapban, egyáltalán volt-e valami koherencia a háború és béke viszonylatában? Már ahhoz képest, hogy egy rövid idő elteltével arra az útra lépett, amelyről igyekezett elhitetni, a béke felé vezet.
Azt azonban mégsem nevezhetjük koherens politikának, ha valaki úgy papol békéről, hogy eközben arról egy szava sincs, miként lehetne ezt elérni.
Pontosabban a szavak nélkül is értjük őt: azt akarja sugallni, hogy az Egyesült Államok – lehetőleg Trump – állapodjon meg Putyinnal a békéről. Vagyis: állapodjon meg Ukrajna kihagyásával. Valóban ez lenne a béke alapja? Hogy két nagyhatalom – az egyik maga az agresszor – elfoglalja egy másik ország területét? Nyilvánvaló, hogy ez sem több nyelvi trükknél, egy olyan nyelvi lelemény, amely kizárólag az emberek megtévesztésére való. És igen: az emberek megtéveszthetők, becsaphatók, a világ többsége azonban nem ostoba. A világ látja, hogy miben mesterkedik a magyar miniszterelnök, csak azt nem tudja, hogy miért.
És itt visszatértünk az eredeti gondolathoz. Mondjuk így: a döntő kérdéshez. Miért telt el így ez az esztendő? Miért próbálta meg eljátszani Orbán Viktor, hogy nem lóg ki a sorból, miközben folyamatosan szembement a sorral? Miért háborúzik inkább a szövetségeseivel, mint az agresszorral? Elegendő magyarázat erre, hogy az itthoni tábora, bármit is tesz, kitart mellette?
Úgy tűnik igen. Orbán Viktor megelégszik az itthoni mindenhatóságával, illetve azzal, hogy úgy válik világpolitikai – az ő felfogása szerint: megkerülhetetlen – szereplővé, ha folyamatosan tengelyt akaszt, vétózik, miáltal állandóan számolni kell vele.
Európa, észlelhetően, ráunt már erre a szerepre. A sajátjára és Orbánéra is. Európa nem szereti, ha a kontinensen rablóháború zajlik, azt meg végképp nem, hogy ezzel szemben ne legyen egységes harcmodor. Orbán viszont ezt szereti. Nem állítom, hogy örül a háborúnak, azt sem, hogy bizonyos értelemben csendestársa Putyinnak. Egyiket sem állítom. De mit állítok ezzel szemben? Mit mondhatok háborúról és békéről tíz hónap után? Hol áll a magyar miniszterelnök? És ahol állni látjuk, mit keres ott? És mit keresünk mi ott? Miért vagyunk mi mellette? Miért mutatjuk azt a világnak, mintha mi jól ellennénk így, háborúval a szomszédságunkban?
Ennek a tíz hónapnak a történetét még csak ezután írják meg a történészek. De távolról, vagy felülről nézve nem lesz szép a magyarokról szóló fejezet. Ez azonban majd az elemzők dolga lesz. Mi azonban itt élünk és benne élünk. A szégyenünkkel, a felfoghatatlan magatartásunkkal, a jelenünkkel. Bennünket nem fog vigasztalnia, ha a jövő megfejti a jelenünket, és megérti, mit miért tett az akkori, a XXI. század eleji magyar miniszterelnök.
