Igen, John Steinbeck világhírű regénye címénél sajnos nem találtam pontosabbat a most múló 2022-es év jellemzésére. Pedig higgyék el, szívesen írtam volna valami jót is erről az évről. Nem sikerült, noha az indulás nem tűnt kilátástalannak. Kezdtük magunk mögött hagyni a járványt, a gazdaság életjeleket mutatott. Aztán beköszönt a valóság. A jelek már a múlt évben mutatkoztak: kiderült, hogy a járvány által megzavart ellátási láncokat nem lehet egy gombnyomással „visszakapcsolni”, az áruhiány és a szolgáltatási zavarok, de mindenekelőtt az energiaárak féktelen növekedése alattomosan táplálták az infláció mocsarát, ami sok éve nem látott szintre emelkedett (pedig még sehol nem voltak a szankciók). És akkor még nem tudtuk, mi vár ránk…
Február 24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát, miután a határ közelében végrehajtott csapatösszevonásokat illető aggályokra válaszul még egy nappal korábban is azt állította, eszében sincs ilyesmi. Láttunk már ilyet sokszor Hitlertől is. A háború meghatározta az évet, sőt tartok tőle, hogy a következőt is. Egy csapásra odalett az a kényelmes, komfortos érzésünk, hogy Európa már régen a béke, a nyugalom, a fejlődés buborékjában él, a fegyveres konfliktusok messze elkerülnek minket.
Az agresszor egyértelműen Oroszország. Még akkor is, ha furcsa módon éppen a nálunk regnáló hatalom kezében összpontosuló, hatalmas mennyiségi fölényben lévő médiumok folyamatosan és félreérthetetlenül igyekeznek ezt a tényt szőnyeg alá söpörni, és leplezetlenül „drukkolnak” az agresszornak. Ők megtehetik – nyilván a „fentről” meghatározott narratívának eleget téve. Ahonnan ezek a narratívák származnak - azaz a kormányzat környékéről -, ott kénytelenek diplomatikusabban fogalmazni. Ennek terméke az a gyermeteg lózung, hogy „mi a béke pártján vagyunk”.
Hát persze. Épeszű ember békét szeretne. Csak épp azt nem teszik hozzá, hogy hogyan? A hadviselő felek ezzel kapcsolatos nyilatkozatai egyértelműek: Oroszország kész az azonnali békére, ha Ukrajna (és a Nyugat) elismeri az annektált területeket (legújabb szóhasználattal: a realitásokat) orosz földnek. Ukrajna is a békét áhítja, persze csak akkor, ha az utolsó megszállt területet is visszaszerezték. Ebből így nem lesz béke, és az is nyilvánvaló, hogy miért: a politikusok egója, hatalomhoz ragaszkodása fontosabb minden racionális megfontolásnál – beleértve az emberiség (és főként a háborúzó felek népeinek) érdekeit. A kompromisszumot az zárja ki, hogy akár Putyin, akár Zelenszkij tenne bármilyen csekély engedményt, másnap már nem lenne országa vezetője.
Ahhoz, hogy ez ne így legyen, sokkal korábban kellett volna elkerülni egész népek lelkének megmérgezését, a gyűlölet már régen szárba szökkent magjainak elvetését. Amúgy lényegét tekintve ez a klasszikus területrabló háború mintapéldája. A volt Szovjetunió a szemünk előtt akar újjászületni. Persze Ukrajnában bizonyosan sok méltánytalanság érte a nemzeti kisebbségeket. Nem csak az oroszokat: más nemzetek mellett a magyarokat is. Ha erre az „orosz megoldás” lenne a válasz, akkor nekünk már régen sok országgal kellett volna fegyveres konfliktusba kerülnünk (és sajnos van is rá igény egy felelőtlen kisebbség részéről). Pedig a hasonló konfliktusokra Európában már sok helyen megtalálták a megoldást. Gondoljunk Svájcra, Belgiumra, vagy akár a Saar-vidékre.
Tanulság bőven akad. Nem kellett volna szótlanul elmenni a minszki egyezmények semmibevétele mellett, az USA-nak élezni a háborús pszichózist, de ezek persze nem szolgálhatnak magyarázatul a történtekre. Ami talán a legnagyobb baj: a világ lélekszámban nagyobb része – élen Kínával és Indiával – nem talál kivetnivalót egy ilyen háborúban. Köszönik szépen, hogy a nyugati embargó következtében sokkal olcsóbban vehetik meg az orosz nyersanyagokat és fokozhatják gazdasági befolyásukat. Ugyanakkor Európa megmutatta, hogy a bajban képes összefogni – még Magyarország vonakodása ellenére is.
Ukrajna saját erejéből soha nem lesz képes helyrehozni a mérhetetlen károkat. A legnagyobb nyertes (most is) az USA, ahonnan már most sokszoros áron érkezik a cseppfolyós földgáz (LNG) az óriástankerekben, és ahol már javában számolják, hogy mekkora üzletet jelent majd Ukrajna tönkretett infrastruktúrájának újjáépítése. De erről már írtam (Ismétlődő történelem, Népszava, 2022. február 23.).
Április 3-án választás volt. Már sokan elmondták, de igaz: a választást sokkal inkább az ellenzék vesztette el, mint amennyire a Fidesz megnyerte. A választásnak két lényeges konklúziója volt. Az egyik, hogy a mostani ellenzékről sokadszor bizonyosodott be, hogy nincs olyan recept, amely győzelemre segítené. Az összefogás ugyanúgy nem vezet célra, mint a külön megméretés. Nekem úgy tűnt, hogy nem is gondolták komolyan, hogy esetleg kormányozniuk kellene, hanem mind választás előtt, mind azt követően a fő aktivitásuk a kényelmes, jól fizető parlamenti helyek megszerzésére irányult.
A legbosszantóbb az az impotencia, defetizmus, amivel például az amerikai pénzek ügyét is kezelték. Kétségbeesve kapaszkodtak a jogszabálynak abba a betűjébe, hogy a támogatást a Mindenki Magyarországa kapta, amely nem párt, hanem mozgalom, ekként pedig nem jártak a tilosban, a pártok pedig úgy söpörték le magukról az egészet, mint pincében a pókhálót. Ahelyett, hogy visszatámadtak volna azzal, hogy az adófizetők pénzéből kampányolni ugyanúgy tilos, mint a külföldi támogatásból – sőt az előző még lopás is, és mindenki láthatta, hogy a kormány durva, direkt választási kampányt folytatott sokszorosan több közpénzből, mint amennyi az ellenzéknek – az amerikai támogatással együtt – rendelkezésére állt.
A másik konklúzió az, hogy már értem Orbán Viktor zsigeri gyűlöletét a „Nyugattal” szemben. Hiszen ott elképzelhetetlen egy olyan mocskos kampány, mint nálunk, ahol a kormányzó párt mondanivalója kimerült abban, hogy milyen szörnyűségek történnének az ellenzék győzelme esetén. Emlékeznek még a „Városháza-ügyre”? Amiről azóta hivatalosan is kiderült, hogy semmi nem igaz belőle, a „leleplezések” útszéli csalások, de persze a tetteseket nem sikerült felderíteni, hiába vigyorgott szembe hónapokon keresztül mindenütt „Anonymus”.
Hogy mi lenne a megoldás? Nem tudom. Úgy kétezer éve az akkor Galileának, Judeának, Szamariának hívott területek népe várt valakire, aki el is jött. Már jövetele előtt Messiásnak hívták. A baj az, hogy akkor már többszáz éve vártak rá. Nem túl biztató perspektíva. Biztosra csak egyet lehet venni: az illető – ha majd esetleg megint előkerül – nem a ma ismert politikusok egyike lesz.
Az eltelt esztendő nálunk a „legek éve” címre is igényt tarthat, ámde ez korántsem a dicséret helye. Fizetőeszközünk, a forint egész évben a legnagyobb mértékű gyengülést produkálta nemcsak a kulcsvalutákkal (EUR, USD), hanem Törökország kivételével Európa összes fizetőeszközével szemben. Már az év közepén nálunk volt a legmagasabb az élelmiszerek áremelkedése, és november végére „elértük”, hogy a teljes inflációban is Európa-bajnokok lettünk. Mindezt a rezsicsökkentés, az üzemanyagok és a kulcsfontosságú élelmiszerek „ársapkája”, valamint a kamatok mesterséges leszorítása ellenére.
Mi lett volna ezek nélkül? Most már azt is tudjuk. Matolcsy György december eleji parlamenti beszéde szerint ugyanis a szükséges intézkedések nagy része elmaradt, a hozott intézkedések a kívánt hatások ellenkezőjét eredményezték (pl. az ársapkák 3-4 százalékkal növelték az inflációt), az ország pénzügyi egyensúlya a legsérülékenyebbek közé került. Megismertük azt az áruhiányt is, amiről a fiatalabb generációnak már nem lehettek saját emlékei. Eltűnt az üzletekből a kristálycukor (ami nem ütötte át az ingerküszöböt) és a kutakról az üzemanyag (ami átütötte).
Minderre pedig a hatalom válasza egy óriási hazugság volt, amit nem szégyelltek hónapokon keresztül (persze közpénzből) hirdetési kampányban és nemzeti konzultációban az üres fejekbe tölteni: az egészről a „brüsszeli szankciók” tehetnek. Amelyeket Orbán Viktor is megszavazott, és amelyek számunkra kritikus részei alól felmentést kaptunk.
Nem véletlen, hogy az ország kisebb – még gondolkodó – részének hiányérzete van: Egyrészt hiányzik az összefüggés levezetése, másrészt hiányzik az a magyarázat is, hogy a többi európai országban – amelyeket a szankciók ugyanúgy érintenek, ráadásul mentességek nélkül – miért alacsonyabb az infláció? Amely ellen más országokban is hoztak intézkedéseket, azonban ott az állam a saját zsebében, nem pedig a vállalkozásokéban kotorászott. Így pl. Németországban kifizették a decemberi rezsiszámlát, Lengyelországban pedig jelentősen csökkentették a legfontosabb cikkek áfáját. Náluk ugyanis volt miből, mert akkor, amikor jól teljesített a gazdaság, nem ürítették ki az államkasszát, mint nálunk, hanem tartalékoltak.
Nem vitás, hogy az infláció gyökerét az energia – azon belül is a földgáz – piaci árának elszabadulásában kell keresni. Szeptemberben előfordult, hogy ez az ár a 2021. évi átlag húszszorosa volt. De érdemes tudni, hogy már 2021 szeptemberében hatszoros, decemberében pedig tízszeres volt, pedig sem háborúnak, sem szankcióknak nem volt nyomuk sem! Jelenleg pedig kb. ott tartunk, mint januárban. Mindez annak az Oroszországnak „köszönhető”, amely az energiát fegyverként használta már a háború előtt is, és persze annak az USA-nak, amely jól keresett rajta. Ide kívánkozik: kíváncsi vagyok, kiderül-e valaha, kik robbantották fel az Északi Áramlat három csövét.
Miénk az a kétes dicsőség is, hogy napjaink már csaknem hét éve valamilyen rendkívüli helyzet („veszélyhelyzet”) szabályai között telnek, hála a gránitszilárdságú Alaptörvény folyamatos farigcsálásának. Mostanra már eljutottunk odáig, hogy a kormány saját maga hosszabbítja meg azt a veszélyhelyzetet, amely saját magának biztosít rendkívüli felhatalmazást. Így pl. már a fabatkát sem érő jövő évi költségvetést is a kormány cseréli le egy rendelettel, az Országgyűlés nélkül. Érdekes módon a többi európai állam ebben is elmaradottabb nálunk: egész jól elvannak ilyen felhatalmazás nélkül még azok is, amelyek sokkal hosszabban határosak a háború sújtotta Ukrajnával, mint mi, és ráadásul aktívan támogatják a fennmaradásáért küzdő országot.
Ami még történt: gazdagabbak lettünk egy Magyarországon még nem kipróbált intézménnyel, az árnyékkormánnyal. A baj bizonyosan velem van, amikor ennek hallatán az óvodai homokozóra asszociálok. És végül beadtuk a derekunkat az EU-ban, mert van az a pénz, amiért megéri, ha korpás a hajunk. Most már csak erre a pénzre kell várnunk – remélhetően nem annyit, mint amennyit Godotra vártak Vlagyimirék.
Ha már Steinbeckkel kezdtem, Shakespeare-rel fejezem be: jöhetne már York napsütése is rosszkedvünk telére. De jó lenne, ha a tündöklő nyárhoz nem a mi III. Richárdunk mutatná az utat…
Február 24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát, miután a határ közelében végrehajtott csapatösszevonásokat illető aggályokra válaszul még egy nappal korábban is azt állította, eszében sincs ilyesmi. Láttunk már ilyet sokszor Hitlertől is. A háború meghatározta az évet, sőt tartok tőle, hogy a következőt is. Egy csapásra odalett az a kényelmes, komfortos érzésünk, hogy Európa már régen a béke, a nyugalom, a fejlődés buborékjában él, a fegyveres konfliktusok messze elkerülnek minket.
Az agresszor egyértelműen Oroszország. Még akkor is, ha furcsa módon éppen a nálunk regnáló hatalom kezében összpontosuló, hatalmas mennyiségi fölényben lévő médiumok folyamatosan és félreérthetetlenül igyekeznek ezt a tényt szőnyeg alá söpörni, és leplezetlenül „drukkolnak” az agresszornak. Ők megtehetik – nyilván a „fentről” meghatározott narratívának eleget téve. Ahonnan ezek a narratívák származnak - azaz a kormányzat környékéről -, ott kénytelenek diplomatikusabban fogalmazni. Ennek terméke az a gyermeteg lózung, hogy „mi a béke pártján vagyunk”.
Hát persze. Épeszű ember békét szeretne. Csak épp azt nem teszik hozzá, hogy hogyan? A hadviselő felek ezzel kapcsolatos nyilatkozatai egyértelműek: Oroszország kész az azonnali békére, ha Ukrajna (és a Nyugat) elismeri az annektált területeket (legújabb szóhasználattal: a realitásokat) orosz földnek. Ukrajna is a békét áhítja, persze csak akkor, ha az utolsó megszállt területet is visszaszerezték. Ebből így nem lesz béke, és az is nyilvánvaló, hogy miért: a politikusok egója, hatalomhoz ragaszkodása fontosabb minden racionális megfontolásnál – beleértve az emberiség (és főként a háborúzó felek népeinek) érdekeit. A kompromisszumot az zárja ki, hogy akár Putyin, akár Zelenszkij tenne bármilyen csekély engedményt, másnap már nem lenne országa vezetője.
Ahhoz, hogy ez ne így legyen, sokkal korábban kellett volna elkerülni egész népek lelkének megmérgezését, a gyűlölet már régen szárba szökkent magjainak elvetését. Amúgy lényegét tekintve ez a klasszikus területrabló háború mintapéldája. A volt Szovjetunió a szemünk előtt akar újjászületni. Persze Ukrajnában bizonyosan sok méltánytalanság érte a nemzeti kisebbségeket. Nem csak az oroszokat: más nemzetek mellett a magyarokat is. Ha erre az „orosz megoldás” lenne a válasz, akkor nekünk már régen sok országgal kellett volna fegyveres konfliktusba kerülnünk (és sajnos van is rá igény egy felelőtlen kisebbség részéről). Pedig a hasonló konfliktusokra Európában már sok helyen megtalálták a megoldást. Gondoljunk Svájcra, Belgiumra, vagy akár a Saar-vidékre.
Tanulság bőven akad. Nem kellett volna szótlanul elmenni a minszki egyezmények semmibevétele mellett, az USA-nak élezni a háborús pszichózist, de ezek persze nem szolgálhatnak magyarázatul a történtekre. Ami talán a legnagyobb baj: a világ lélekszámban nagyobb része – élen Kínával és Indiával – nem talál kivetnivalót egy ilyen háborúban. Köszönik szépen, hogy a nyugati embargó következtében sokkal olcsóbban vehetik meg az orosz nyersanyagokat és fokozhatják gazdasági befolyásukat. Ugyanakkor Európa megmutatta, hogy a bajban képes összefogni – még Magyarország vonakodása ellenére is.
Ukrajna saját erejéből soha nem lesz képes helyrehozni a mérhetetlen károkat. A legnagyobb nyertes (most is) az USA, ahonnan már most sokszoros áron érkezik a cseppfolyós földgáz (LNG) az óriástankerekben, és ahol már javában számolják, hogy mekkora üzletet jelent majd Ukrajna tönkretett infrastruktúrájának újjáépítése. De erről már írtam (Ismétlődő történelem, Népszava, 2022. február 23.).
Április 3-án választás volt. Már sokan elmondták, de igaz: a választást sokkal inkább az ellenzék vesztette el, mint amennyire a Fidesz megnyerte. A választásnak két lényeges konklúziója volt. Az egyik, hogy a mostani ellenzékről sokadszor bizonyosodott be, hogy nincs olyan recept, amely győzelemre segítené. Az összefogás ugyanúgy nem vezet célra, mint a külön megméretés. Nekem úgy tűnt, hogy nem is gondolták komolyan, hogy esetleg kormányozniuk kellene, hanem mind választás előtt, mind azt követően a fő aktivitásuk a kényelmes, jól fizető parlamenti helyek megszerzésére irányult.
A legbosszantóbb az az impotencia, defetizmus, amivel például az amerikai pénzek ügyét is kezelték. Kétségbeesve kapaszkodtak a jogszabálynak abba a betűjébe, hogy a támogatást a Mindenki Magyarországa kapta, amely nem párt, hanem mozgalom, ekként pedig nem jártak a tilosban, a pártok pedig úgy söpörték le magukról az egészet, mint pincében a pókhálót. Ahelyett, hogy visszatámadtak volna azzal, hogy az adófizetők pénzéből kampányolni ugyanúgy tilos, mint a külföldi támogatásból – sőt az előző még lopás is, és mindenki láthatta, hogy a kormány durva, direkt választási kampányt folytatott sokszorosan több közpénzből, mint amennyi az ellenzéknek – az amerikai támogatással együtt – rendelkezésére állt.
A másik konklúzió az, hogy már értem Orbán Viktor zsigeri gyűlöletét a „Nyugattal” szemben. Hiszen ott elképzelhetetlen egy olyan mocskos kampány, mint nálunk, ahol a kormányzó párt mondanivalója kimerült abban, hogy milyen szörnyűségek történnének az ellenzék győzelme esetén. Emlékeznek még a „Városháza-ügyre”? Amiről azóta hivatalosan is kiderült, hogy semmi nem igaz belőle, a „leleplezések” útszéli csalások, de persze a tetteseket nem sikerült felderíteni, hiába vigyorgott szembe hónapokon keresztül mindenütt „Anonymus”.
Hogy mi lenne a megoldás? Nem tudom. Úgy kétezer éve az akkor Galileának, Judeának, Szamariának hívott területek népe várt valakire, aki el is jött. Már jövetele előtt Messiásnak hívták. A baj az, hogy akkor már többszáz éve vártak rá. Nem túl biztató perspektíva. Biztosra csak egyet lehet venni: az illető – ha majd esetleg megint előkerül – nem a ma ismert politikusok egyike lesz.
Az eltelt esztendő nálunk a „legek éve” címre is igényt tarthat, ámde ez korántsem a dicséret helye. Fizetőeszközünk, a forint egész évben a legnagyobb mértékű gyengülést produkálta nemcsak a kulcsvalutákkal (EUR, USD), hanem Törökország kivételével Európa összes fizetőeszközével szemben. Már az év közepén nálunk volt a legmagasabb az élelmiszerek áremelkedése, és november végére „elértük”, hogy a teljes inflációban is Európa-bajnokok lettünk. Mindezt a rezsicsökkentés, az üzemanyagok és a kulcsfontosságú élelmiszerek „ársapkája”, valamint a kamatok mesterséges leszorítása ellenére.
Mi lett volna ezek nélkül? Most már azt is tudjuk. Matolcsy György december eleji parlamenti beszéde szerint ugyanis a szükséges intézkedések nagy része elmaradt, a hozott intézkedések a kívánt hatások ellenkezőjét eredményezték (pl. az ársapkák 3-4 százalékkal növelték az inflációt), az ország pénzügyi egyensúlya a legsérülékenyebbek közé került. Megismertük azt az áruhiányt is, amiről a fiatalabb generációnak már nem lehettek saját emlékei. Eltűnt az üzletekből a kristálycukor (ami nem ütötte át az ingerküszöböt) és a kutakról az üzemanyag (ami átütötte).
Minderre pedig a hatalom válasza egy óriási hazugság volt, amit nem szégyelltek hónapokon keresztül (persze közpénzből) hirdetési kampányban és nemzeti konzultációban az üres fejekbe tölteni: az egészről a „brüsszeli szankciók” tehetnek. Amelyeket Orbán Viktor is megszavazott, és amelyek számunkra kritikus részei alól felmentést kaptunk.
Nem véletlen, hogy az ország kisebb – még gondolkodó – részének hiányérzete van: Egyrészt hiányzik az összefüggés levezetése, másrészt hiányzik az a magyarázat is, hogy a többi európai országban – amelyeket a szankciók ugyanúgy érintenek, ráadásul mentességek nélkül – miért alacsonyabb az infláció? Amely ellen más országokban is hoztak intézkedéseket, azonban ott az állam a saját zsebében, nem pedig a vállalkozásokéban kotorászott. Így pl. Németországban kifizették a decemberi rezsiszámlát, Lengyelországban pedig jelentősen csökkentették a legfontosabb cikkek áfáját. Náluk ugyanis volt miből, mert akkor, amikor jól teljesített a gazdaság, nem ürítették ki az államkasszát, mint nálunk, hanem tartalékoltak.
Nem vitás, hogy az infláció gyökerét az energia – azon belül is a földgáz – piaci árának elszabadulásában kell keresni. Szeptemberben előfordult, hogy ez az ár a 2021. évi átlag húszszorosa volt. De érdemes tudni, hogy már 2021 szeptemberében hatszoros, decemberében pedig tízszeres volt, pedig sem háborúnak, sem szankcióknak nem volt nyomuk sem! Jelenleg pedig kb. ott tartunk, mint januárban. Mindez annak az Oroszországnak „köszönhető”, amely az energiát fegyverként használta már a háború előtt is, és persze annak az USA-nak, amely jól keresett rajta. Ide kívánkozik: kíváncsi vagyok, kiderül-e valaha, kik robbantották fel az Északi Áramlat három csövét.
Miénk az a kétes dicsőség is, hogy napjaink már csaknem hét éve valamilyen rendkívüli helyzet („veszélyhelyzet”) szabályai között telnek, hála a gránitszilárdságú Alaptörvény folyamatos farigcsálásának. Mostanra már eljutottunk odáig, hogy a kormány saját maga hosszabbítja meg azt a veszélyhelyzetet, amely saját magának biztosít rendkívüli felhatalmazást. Így pl. már a fabatkát sem érő jövő évi költségvetést is a kormány cseréli le egy rendelettel, az Országgyűlés nélkül. Érdekes módon a többi európai állam ebben is elmaradottabb nálunk: egész jól elvannak ilyen felhatalmazás nélkül még azok is, amelyek sokkal hosszabban határosak a háború sújtotta Ukrajnával, mint mi, és ráadásul aktívan támogatják a fennmaradásáért küzdő országot.
Ami még történt: gazdagabbak lettünk egy Magyarországon még nem kipróbált intézménnyel, az árnyékkormánnyal. A baj bizonyosan velem van, amikor ennek hallatán az óvodai homokozóra asszociálok. És végül beadtuk a derekunkat az EU-ban, mert van az a pénz, amiért megéri, ha korpás a hajunk. Most már csak erre a pénzre kell várnunk – remélhetően nem annyit, mint amennyit Godotra vártak Vlagyimirék.
Ha már Steinbeckkel kezdtem, Shakespeare-rel fejezem be: jöhetne már York napsütése is rosszkedvünk telére. De jó lenne, ha a tündöklő nyárhoz nem a mi III. Richárdunk mutatná az utat…
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.